A Dunántúl 1541-től 1566-ig tartó időszakának történetében, akár annak a Balatontól délre vagy északra eső részét tekintve, számtalan és szakadatlan háborúsággal telt esztendő akadt, nagyságrendileg több, mint amennyi békében telt el. Persze ebben a korban maga a béke fogalma is nézőpont kérdése, lévén attól, hogy jelentősebb hadmozgás nem esett, még számos kisebb vagy nagyobb kölcsönös török és magyar portya történt. Mindazonáltal sokszor egy várható betörés híre is elégnek bizonyult arra, hogy hetekig állandó készültségben álljon a palánkok mezei hada. Tárgyalt térségünk írott történelmében az 1551-es esztendő épp egy ilyen békés, hovatovább nyugodt évként maradt fenn. Éppenséggel unalmasnak azért nem nevezhetjük, hiszen Velidzsán bég nagy rablása és még nagyobb veresége, illetve Dervis bég hasonló vállalkozásának méreteiben szinte megegyező kudarca, a portyázó és lest vető magyar lovasok dicsőséges hadikrónikájában már Takáts Sándor óta széles körben ismert. Az országos léptéket nézve azonban az év legjelentősebb vállalkozásának kétségkívül a Castaldo generális, illetve Nádasdy Tamás és Bátori András országos főhadnagyok vezetésével, Erdély birtokbavételére indított magyar hadjárat tekinthető. A Temes vidék harcai, Lippa ostroma és Fráter György meggyilkolása jó okkal vonta el a történeti kutatás figyelmét a Dunántúl ez évi eseménytörténetének alaposabb feltárásától. A Nádasdy család levéltárában fellelhető levelekből és az immár másfél évszázada megjelent okmánytárak hasznosítatlan latin és német nyelvű közléseiből azonban éppen a fentebbiek ellenkezője bontakozik ki. Nádasdy Tamás főhadnagy távolléte ugyanis egyáltalán nem tartotta vissza Kászim budai pasát, illetve Dervis pécsi és Velidzsán fehérvári bégeket attól, hogy szandzsákjaik összevont hadaival többfrontos, meglepetésszerű támadást indítsanak a Dunántúlon.
A török oldalon már a tavasz vége és a nyár eleje sem volt eseménytelen, ugyanis Kászim budai pasát még jóval a hadjárat július végi kezdete előtt, 1551 májusában leváltották. Helyére Herélt Ali pasát nevezték ki, aki később az 1552-es hadjáratban mutatta meg hadvezetési képességeit. Kászim azonban nem azonnal hagyta el a tisztségét, Ali megérkezéséig Budán maradt, miközben a letételével egy időben Velidzsán bég helyére fehérvári szandzsákbéggé nevezték ki. Mivel Kászim egyelőre nem foglalta el új tisztét, Velidzsán is a helyén maradt feltehetően egészen októberig, amikor is mint zvorniki szandzsákbég bukkan elő Boszniában. Kászim és Velidzsán tehát 1551 nyarán egyaránt fehérvári bégek voltak, előbbit kinevezték, de nem foglalta el tisztét, míg utóbbit leváltották, de mégis a helyén maradt. A július 19. előtti napokban Kászim pasa és Arszlán hatvani, Veli esztergomi, Velidzsán fehérvári, valamint Dervis pécsi szandzsákbégek egy átfogó támadást határoztak el. Eszerint mindegyik bég önállóan egy-egy nagyobb portyát fog indítani a török uralom kiterjesztése érdekében. Dervis bégnek a Balaton és a Dráva folyó, Arszlánnak az Ipoly és Garam folyók, Velinek Mátyusfölde a Garam és Vág folyók között, Velidzsánnak pedig a Balatontól nyugatra, a Zala vármegyei részek megtámadása, avagy hódoltatása jutott feladatául. Maga Kászim pasa, mint az a későbbi eseményekből kiderül, a Vértestől északra eső részeket vette célba, valamint kisebb segédcsapatokkal a bégek portyáit is támogathatta. A szándék szintjén a magyar hadvezetés is már idejekorán felkészült a dunántúli végvidék megerősítésére és még júliusban megkezdődött az új hadak felfogadása. Gyülekező helynek Pápát jelölték ki, ahonnét a szükséges helyekre osztották el az egyes hadnagyságokat. Július közepén még Tápi Márton deák pápai udvarbíró Sennyei Ferenctől kért puskásokat a vár védelmére, mert igaz híreket kapott, hogy „a törökök szándéka Pápára vagyon”. A török támadás július végi kezdetekor lényegében csak Zicsi István dunántúli vicefőhadnagy, illetve helyi parancsnokok, mint Rátkai Pál pápai, Paksi János veszprémi, Tarnóci András komáromi, Tahi Ferenc szigeti, Alia Mátyás korotnai, Horváth Márk és Horváth Márton szigeti hadnagyok és katonáik védték az országrészt. Sennyei Ferenc kapui prefektus még augusztus 16-án is arról írt Nádasdy Tamásnak, hogy „ez az feld úrnél kíl szíkös, senki nincs, hogy valaki valami gondot viselnö az feld oltalmára. Ám vannak Pápán, Gyeret, bizon nöm mindenöstől kövösen vítézllő nöpek, de az fej hadnagy nincs, azt látom, hogy Zicsi Estván uram az mit míelhednö, érte volna, de ha az úristen joban nöm agya, el vész Rábaköz, mört ikön reá vagyon az szándéck az tereköktől.”
Hiába volt ugyanis augusztus közepére már kellő számú had Győrben és Pápán, Königsberg Hauptmann továbbra is késlekedett tisztségét elfoglalni. Pápán még Martonfalvai Imre deák prefektussága idején 1543 körül épült palánkok védték a várost és a várat, míg Győrben mindössze a Nádasdi által épített régi palánk állt az újonnan érkező lovasok szálláshelyéül. Az összehangolt török támadássorozat röviddel a július 19. előtti tanácskozást követően megindult. Elsőként Dervis pécsi bég és 1500 lovasa Somogy megyében támadott a Rinya folyón átkelve, Babócsa környékére, ami azonban jól védett helynek számított, a Rinya folyó mentén ugyanis az árterek erdőségét a magyarok védelmi célzattal bevágták, ami lényegében a gyepű készítés hagyományos módja volt. Ennek során a folyó mentén egy széles sávban fákat döntöttek ki és bokrokat, ágakat szórtak közé, amivel nem hogy lóval, de még gyalogosan is lehetetlené tették az átkelést. Egyetlen járható gázló maradt a folyón, Babócsa és Pacód között, az utóbbi közelében délre, ahol egy malom is működött. A Rinya vízhozama ekkor azonban a duzzasztásnak és feltehetően a csapadékosabb időjárásnak köszönhetően a szokásos kétszerese volt, valamint széles és mély iszapos mocsárként terült el. A mintegy 400 magyar lovas és gyalogos nem egyből támadt a törökre, hanem lesbe álltak, majd megvárták, míg a sereg első fele átküzdötte magát a mocsáron, és a magyar gyalogság csak akkor csapott le a had derekára. A megzavarodott török sereg nagy része Dervis béggel együtt még a Rinyán próbált átkelni, mikor a magyar támadás bekövetkezett. Dervis bég a lovával együtt az iszapba süllyedve mozgásképtelené vált, ahonnan csak a katonái segítségével, illetve a fegyvereitől és ruháitól megválva tudott kiszabadulni.
A csata során sok török eleve a folyóba ragadt, vagy lovaikat hátrahagyva próbáltak elmenekülni és gyalogosan sodorta el őket a víz. A csata egy érdekes közjátékát Kanizsai Orsolya örökítette meg, aki férjének, Nádasdy Tamásnak kérkedve írta levelében, hogy Pacódnál egy asszony, aki az ellenségtől szabadult meg a harc hevében, miután egy kopját ragadott a kezébe, három törököt is átdöfött vele. A július végi összehangolt török támadás csak részben érte el célját. Az egyetlen egyértelmű siker Velidzsán bég Zala megyei portyája volt, míg Veli bég és Arszlán felemás eredményt könyvelhetett el. Ugyanakkor Dervis bég a zsákmányszerzésig sem jutott el, sőt kétszer egymás után katasztrofális vereséget szenvedett. Augusztus első napjaiban azonban Kászim pasa figyelme már a valós célja felé fordult és a korábbi portyázó szandzsákbégek seregeit összevonva 1551. augusztus 10-én este megszállta Tata, Gesztes és Vitány várakat. A török had méretéről egy a táborban megfordult gyalogos beszámolójából értesülünk, miszerint 11 000 főből állt és a későbbi híradások alapján feltehetően 5 faltörő ágyút is vittek magukkal, melyeket Budáról Esztergomig hajón szállítottak a Dunán. Kászim pasa a két vértesi hegyi várat, Gesztest és Vitányt valószínűleg gyorsan elfoglalta. Ferdinánd király augusztus 14-én Bécsben kelt levelében már azt írta Reinprecht von Ebersdorf Feldmarsallnak, hogy azokat a török meghódította. Az Enyingi Török család kezén lévő Gesztesről tudjuk, hogy 1549-ben két porkoláb és 16 darabont szolgált benne. Borsodi Márton gesztesi porkoláb nyugtájából derül ez ki, amit saját és 16 darabontja fizetségéről Tápi Márton deák pápai udvarbírónak állított ki. A főnépek lovasait is figyelembe véve az őrség létszáma ideális esetben 20-25 fő lehetett.
Vitányról semmilyen adatunk nincs ebből az időszakból, de joggal feltételezhetjük, hogy hasonló számú katonasággal rendelkezett. A nagyobb török hadak közeledtének hírére a hasonló kis várak helyőrsége leggyakrabban a várat felgyújtva elmenekült, de Vitány esetében Sennyei Ferenc kapui prefektus arról írt, hogy a török megvette, tehát akár egy rövid ostrom is könnyen elképzelhető. Augusztus 18-án Perneszit György sárvári prefektus és Bertalan deák lékai udvarbíró szintén Kapuról írták Nádasdynak, hogy a török Gesztest és Vitányt elfoglalta. Miközben Kászim pasa Tata várát megszállta, másnap 11-én hajnalban már Komáromot támadták a török portyázók. Tarnóci András naszádos kapitány már várta a támadást és a lesben váró naszádosok, valamint a vár ágyúi visszaverték a törököket. Kászim pasa azonban Tata ostromával hamar felhagyott, alighanem nem volt kellő számú gyalogsága egy módszeres ostromhoz, vagy eleve nem is tervezte.
A gyors meglepetésszerű török megszállás ezúttal nem vezetett eredményre, így Kászim pasa ezután két részre osztotta a seregét, egy 5000 fős had Gesztes és Vitány között, míg ő maga 6000 katonával feltehetően Tata előterében a másik hadtól egy mérföldre (8-10 km) táborozott. Ferdinánd király sem hagyta magára Tata várát és megparancsolta Ebersdorf Feldmarsallnak, hogy küldjön gyalogosokat a vár védelmére, illetve még augusztus folyamán gondoskodott a szükséges hadianyaggal és élelemmel való megerősítéséről. A kémek jelentései alapján Kászim pasa még augusztus utolsó hetében is Tata ismételt ostromára készült és újabb öt öregágyút hoztak hajókon Budáról Esztergomba. A tényleges török szándékról azonban egyértelmű forrás mindeddig nem került elő, ellenben a hó végi eseményekből világosan kiderül, hogy Kászim pasa ismét egy nagy és átfogó portyasorozatra adott parancsot. A fő csapásirány ezúttal is a legsikeresebb júliusi portya nyomán Zala megye még érintetlenül hagyott vidékére irányult. Mindazonáltal Kászim személyes részvételéről ellentmondó források maradtak fenn. Egyetlen irat említi mindössze, míg az összes többi csak a fehérvári bég főségéről tud.
Kászim pasa leváltása után, utolsó budai ténykedése folytán alighanem jelentős eredményeket szeretett volna elérni. Ehhez a rendelkezésére álló erőkkel a korábbi, már 1541-46 között több ízben sikeresen alkalmazott stratégiáját követte. Nem valószínű, hogy komolyan gondolta Tata ostromát, hiszen a források szerint ahhoz nem volt elegendő ereje. Ugyanakkor a gyors és átfogó, egyszerre több irányban kibocsájtott portyázóival és a vértesi várak megszállásával így is elérte, hogy jelentős erőket kössön le a Dunántúlon és Buda környékén, valamint Csővárt, Gesztest és Vitányt is sikerült elfoglalnia. Mindazonáltal a portyákat tekintve alighanem az addigi két évtized legnagyobb kudarcát szenvedte el. Velidzsán, Dervis és Arszlán bégek súlyos vereségeit és jelentős emberveszteségeit aligha kárpótolták a felemásra sikerült portyák zsákmányai. Hiába foglalt el július végén három várat, egyet csakhamar elveszített.
Magyar oldalról nézve alighanem a mohácsi csatától Sziget elvesztéséig (1526-1566) tartó négy évtized legsikeresebb aktív védekezéssel megvalósuló nyara volt. A Velidzsán és Dervis bégek feletti győzelmek, mint azt Istvánffy vagy Verancsics krónikája és a későbbi levelezések is jól mutatják, valóságos legendákká váltak a végházak vitézlő népeinek körében.
SZATLÓZCKI GÁBOR
