TURIZMUSTÖRTÉNELEM

GESZTES, A HAZAI TURIZMUS EGYIK BÖLCSŐJE

(korabeli sajtószemelvények)

„…Gyönyörű időben indultunk másnap reggel a Gesztesi vár kiterjedt romjaihoz, honnét festői kilátást élveztünk egyrészt a falura s a mellette levő tóra, másrészt pedig a Bánhida felé ereszkedő dombok hosszú sora felett Tata felé. Még szebb a kilátás a várhegytől északra fekvő valamivel magasabb hegycsúcsról, honnét észak felé az egész vidéket belátni elszórt helységeivel s a távolban kéklő hegyeivel. Gesztes faluba leereszkedve, Mózer bácsi vendéglőjében elköltöttük fenmaradt élelemkészletünk egy részét és megnéztük a pár év előtt erre járt tagtársaink fölvételeit s azután vígan folytattuk utunkat Kapberek-re. Itt megtudtuk — miután egyikünk az erdész kisasszonyt húsvétiasan megöntözte, hogy ma már jártak erre turisták, de Gesztes felé menet más utat választottak s így nem találkoztunk.” 

(Zsembery Gyula : Két nap a Vértesben, Turisták lapja 1898. 10. évfolyam, 66. old.)

„… Kiérve az erdőből Várgesztes falu fehér házai tárulnak elénk, mélyen lent a völgyben. Szemben velünk a Gesztesi-vár még ma is épségben lévő falai kötik le figyelmünket. A falucska templomának karcsú tornyából harangszót hoz felénk a szellő, amely figyelmeztet bennünket a Teremtőre és őszinte áhítat tölti el lelkünket itt, a Mindenható legnagyobb templomában aziránt, aki mindazt, ami nekünk, turistáknak nagy örömet, lelki megnyugvást jelent, megteremtette. A falu megkerülésével vígan kapaszkodunk fel a kiugró hegyoldalon, hogy mielőbb elérjük a vár romjait. Megkerüljük a téglalap alakú, büszkén magasba szökő vár falait, majd pedig a vár udvarát vesszük alaposan szemügyre. A lovagterem még ma is épségben lévő hatalmas boltíve alatt körbeülve megpihenünk és elbeszélgetünk azokról az időkről, amelyek ennek a várnak és édes Hazánknak is fénykorát jelentették. Á vár falairól elbájolóan kedves kilátás nyílik a környező hegy- és völgyalakulatokra. Búcsúzunk … A várgesztesi tavacska érintésével Mészároshegy s Eperjeshegy oldalában újból erdőn és vadvirágos erdei tisztásokon keresztül vezet utunk tovább a Mocsárberekhez.

 ( Ankner Béla : Barangolás a Vértesben, Turisták lapja, 1931. 46. évfolyam, 76. oldal)

„A tavaszi nap meleg sugarai életre csókolják az erdő virágait és mi újjongva örvendünk a természet feltámadásának. A Vértes vadregényes erdőkoszorúi között, a gesztesi vár öreg, omladozó falai alatt pihenünk és élvezzük a természet pompáját. Előttünk az új élet megindulása, mögöttünk az égnek meredő falak pusztulása. Az életet mi is akarjuk. A pusztulást, az enyészetnek az életen való uralomra jutását meg akarjuk akadályozni. Megmenteni ezeket az idő viszontagságával részben sikeresen, részben sikertelenül dacoló, több mint hatszázéves falakat. Megmenteni a magyar történelemnek ezeket a kézzelfogható dokumentumait, amelyek itt-ott egymásra dőlve romokban hevernek, sok helyütt azonban büszkén állanak és hirdetik a mult dicsőségét. Eltakarítani a hasznavehetetlen romokat és a még épségben lévő falakra az omladozó bástyák köveiből megépíteni egyesületünk menedékházát. Ezek a gondolatok kavarogtak néhányunknak agyában, akik a gesztesi vár falai alatt heverésztünk, felfigyelve egy-egy magasból lezuhanó faltörmelék tompa koppanására. Nyár következett és a fürdőtúrákon idő és alkalom adódott arra, hogy a mult tavaszon megfogamzott elhatározás tetté erősödjék bennünk. Örvendtünk a hűs hullámoknak, behúnyt szemmel tártuk ki karunkat a perzselő nap felé, de szívünkben már ott égett az új munka vágya. Dolgozni! Alkotni! Szerény anyagi erőink dacára megtenni azt, amit mi, magyar munkásturisták megtehetünk. Nevetve, kacagva hancúroztunk a meleg homokban, de vártuk, hogy az őszi napok elérkeztével munkához foghassunk. Ez is elkövetkezett. Tavaly szeptemberben egyesületünk vezetősége gróf Esterházy Móric úrtól megszerezte az engedélyt és így mi sem állott útjában tervünk keresztülvitelének. Ki előbb, ki később fejezvén be kötelességszerű heti munkáját, otthagyta az egész nap zakatoló gépek színterét, a gyárat, a gyér világítású, rossz levegőjű műhelyt vagy a gondterhessé tévő íróasztalt és sietett ki a pályaudvarra, mert munkatúra van és azon egyesületünk minden épkézláb emberének ott kell lennie! Éjjel tizenkét óra . . . A sejtelmes csillagfényes őszi éjszakában vígan halad egy maroknyi gárda kitűzött célja felé. Jókedvűek. Nyoma sincs rajtuk az egész heti fárasztó munkának. Mintha mindannyian újjáéledtek volna annak tudatától, hogy ők most dolgozni  mennek, de kizárólag a maguk lelki örömére. Csak a lelkük, az a minden szép és nemes iránt fogékony turistalelkük kap fizetséget azért, hogy fáradságot nem ismerve, amíg annyi százezren a napi munka után megérdemelt pihenésre térnek, ők mennek másoknak, a magyar turistatársadalomnak dolgozni. Ezeket a szögesbakancsú, rövidnadrágos fiúkat nem vezérli anyagi kárpótlás reménye, arra sem számítanak, hogy az utókor nevüket feljegyezze. Ezek az ideálisták boldogak, mert tudnak lelkesedni és feltűnés keresése nélkül tudnak anyagi és fizikai áldozatot hozni lelkük épülésére. Meggyökeresedett, emberek milliói által vallott, hideg, szívtelen, önző, materiálista világnézetet zúz pozdorjává ez a pár, langyos őszi éjszakában bandukoló ember, miközben haladnak a cél felé szellős réteken, sötét völgyeken, sejtelmesen susogó erdők lombjai alatt . . . És megindul már korahajnalban a munka. Csillog az acélcsákányról visszaverődő napsugár, recseg a törmelékek közé hatoló ásó és lapát, zümmög a romokon megterebélyesedett fák oldalában a fűrész, csattog a fejsze és egyéb szerszám. Alig aludtak valamit és mégis jókedvűen, fürgén dolgozik mindenikük.

A hölgyek sem hagyják magukat. Turisták ők is. Erejükhöz mérten igyekszenek a munkából kivenni részüket. Akad olyan is közöttük, aki a csákányt épen úgy kétkézre fogja, mint bármelyik férfi. Odahaza himez, írógép mellett ül és nehezére esik a begyújtáshoz fát aprítani, itt versenyre kél a napbarnított, munkában edzett férfiakkal. Három-négy méter magas törmeléket kell eltakarítani és bizony ez nehéz feladat. De ha egyszer hozzáfogtak, legyűrni magukat nem hagyják. Pihenő sincs, hiszen az idő rövid. Az egyik kézben a szerszám dolgozik, a másikban egy falat kenyér vagy egyéb étel. Lopva majszolnak, mert hát a gyomor sem hagyja magát. A szerszámok nem maradnak gazdátlanul akkor sem, ha egyikünk-másikunk pár percre leül, hogy megtörülje verejtékes homlokát, vagy a hosszú, kényszerült előrehajlás után egy kis tornászással kiegyenesítse görnyedt derekát. Az egyik könnyebb munkát végző váltja fel az elfáradtat és a munka egyre folyik tovább. De bizony gyorsan repül az idő és a munkát be kell szüntetni. Most derül csak ki, kinek hány víz- vagy vérhólyag támadt a kezén, a meg nem szokott munkától. Vannak, akik beérik eggyel, de vannak, akik a hármat sem sokalják. Rövid ebédidő következik és a társaság mégegyszer végignéz mai munkáján, örömmel állapítván meg, hogy — haladt. Azután nehéz szívvel búcsúzik mindenki a munkahelyétől, mert most már szeretne addig dolgozni, míg feladatát teljesen be nem fejezte. De hiába a munkakészség, hív egy másik kötelesség. És a maroknyi társaság visszafelé indul a madárdalos, lomberdős ösvényen, megbeszélve a további teendők lényegét és a munka meggyorsítását jelentő újítások szükségességét. A vonaton a jólvégzett munka tudatával, újjongó, örvendező lélekkel dalra nyílik ajkuk és bár a fáradság álmossá tette valamennyiüket, dúdolnak jókedvvel, érző szívvel. És így megy ez következetesen minden vasárnapot, vagy ünnepet megelőző estén. A langyos estéket hűvös őszi éjszakák váltják fel. Egy-egy éjszaka az égen cikázó villámok világítják meg az esőtől átázott talajt, a zizegő faleveleket, vagy sárgán csörgedező esővíz-patakokat, de a turistacsoport halad előre . .

. Lehullottak a falombok, az erdők fái kopáron merednek az ég felé és a földet, hegyoldalakat, völgyeket fehér hólepel takarja. Hideg van. Megállni nem tanácsos, leülni pedig még kevésbbé. Kemény léptek alatt csikorog az érintetlen, fagyott fehér hó, de ők igyekeznek most is ki a készülő házhoz, hogy dolgozhassanak. Éjjel négy óra lesz, mire a tanyához érnek, de nem riasztja vissza őket sem eső, sem szél, sem fagy. Kevesebb szó esik közöttük most, mint a langyos nyári éjszakákon, de azért lelküket egy közös szent cél tölti be: a mi házunk megépítése! A mennybolt most is a csillagok milliárdjaival van telehintve, sőt a tiszta levegőben még élénkebben ragyognak, de a hideg, metsző szél átjárja a ruhát. A kulacsban megfagy a víz. Egy meteor közelükben hull, soha nem látott zöld fényben világítva meg a Fánien-völgy kanyarulatát. Mintha köszönteni jött volna őket, akik dolgozni mennek, s akik tudják, érzik, hogy a lehullott meteorit csodálatos zöld fénye fentről jövő üzenet, amely azt mondja: Emberé a munka, Istené az áldás!

És a hatszáz éves vár romjai között, amely valamikor királyok tulajdona volt, épül a turista-menedékház. Stílszerűen, gótikus ablakokkal és, hogy a hatást ne zavarja, attól el ne üssön, kívülről vakolatlan falakkal. Egyelőre a várnak csak egy része az, amelyet a kitartó szorgalom, a vasakarat lakhatóvá tett. Még nagy és nehéz munka vár a lelkes társaságra, de pünkösdre készen kell lennie az időleges tervnek, hogy a magyar turistatársadalom Szentlélek ünnepén egy menedékházzal gazdagabb legyen. Ez a menedékház egyben búcsújáróhely lesz, ahová a magyar ifjúságnak is el kell zarándokolnia, hogy ihletet merítsen a vár beszélő köveiből, a régiek törhetetlen hazaszeretetéből.

Pünkösdkor egy napra lepihenhetnek majd azok is, akik az ünnepséget lehetővé tették. Lepihenhetnek és mindegyikük leszakíthat munkabérül egyet, a gesztesi vár környékét annyira jellemző, Magyarországon legpompásabban virágzó, állítólag Olaszországból idetelepített ibolyavirágokból, hogy azután folytassák turistamunkálkodásukat másokért, az egész magyar turistatársadalomért.”

(Ankner Béla, Hogyan épült a Vértes első menedékháza?, Turisták Lapja 1932. 44. évfolyam, 129. oldal)

„A Magyar Munkások Turista Egyesülete pünkösd vasárnapján avatta fel várgesztesi menedékházát, ahol az egész magyar turistatársadalom ünnepelt. A kora délelőtti órákban már minden irányból megérkeztek az avatóünnepség résztvevői, a minisztériumok, a megyei hatóságok, a Turista Szövetség s a társegyesületek kiküldöttei. Rajtuk kívül szép számban jelent meg a környező falvak érdeklődő népe s az Esterházy-uradalom erdőtiszti kara is. Az ünnepség, melynek díszvédnöke maga a tulajdonos földesúr, gróf Esterházy Móric s fővédnökei az összkormány tagjai voltak, a déli órákban tábori misével kezdődött, melyet Gráf Mihály plébános tartott. Szentmise után nagyhatású beszédben vázolta a turisták természetszeretetének rúgóit. Azután a várudvaron összegyűlt közönség elénekelte a Himnuszt, majd Ankner Béla, a MMTE. elnöke üdvözölte a megjelenteket. Lendületes beszédében feltárta azokat a momentumokat, amelyek egyesületét a menedékház felépítésére sarkalták. Dr. Zibolen Endre gimn. igazgató, az egyesület védnöke szép szavakkal ecsetelte azt a lelki harmóniát, amely a magyar munkások és az arisztokrata magyar földesúr között az Isten, a Haza és a Természet rajongó szeretetén keresztül kifejlődött s amely lehetőséget nyújtott arra, hogy közös munkával felépülhetett a Vértes első menedékháza olyan helyen, ahol csaknem hétszázesztendős tradíciók s a modern kor szociálhigiéniás törekvései ölelkeznek. Ezután a Magyar Turista Egyesület történelmi és természeti emlékbizottsága nevében dr. Csury Jenő leplezte le gazdag tartalmú beszéd kíséretében azt az emléktáblát, melyet egyesületünk adományozott a magyar munkások történelmi jelentőségű menedékházának falaira. A vörösesbarna márványtáblán szépmívü faragással ez áll: „700 éves múltról beszél ez a rom! Gesztes már a XIII. században a Csák nemzetség ősi birtoka. A vár a tatárdúlás után épült. Csák Máté halála után a koronára száll és királyi vár marad 1438-ig. Ebben az időben Zsigmond nejével, Máriával és Albert herceg, a későbbi király fordul meg falai közt. A Hunyadiak korában a Rozgonyiakhoz, majd az Ujlakyakhoz kerül zálogba. 1495-ben II. Ulászló látogatja meg. 1517-ben Török Imre nándorfehérvári báné. A mohácsi vész után török kézre jut és több ízben gazdát cserél. 1598-tól végleg magyar marad. Rövid időre Bocskay szállja meg. 1632-ben II. Ferdinánd gr. Esterházy Miklós nádornak adományozza. Azóta e családé. A szatmári béke után jelentősége elvész. — Magyar Turista Egyesület. — 1932.” 

„A leleplezés után Nagy József mondotta el alkalmi szavalatát, majd Vörös Tihamér alelnök a Turista Szövetség részéről, az erdőigazgató Esterházy Móric megbízásából, ‚Papp Dénes a MTE., Horn K. Lajos a Mecsek Egylet és M. Hegymászók E., dr. Zsembery Gyula a Cserkészszövetség és még többen szólaltak fel más turista egyesületek üdvözletét tolmácsolva. Ankner Béla zárószavai és a Szózat eléneklése után közös ebéd volt a várrom melletti platón. A közönség jóleső örömmel szemlélte az antik romok között megépült modern menedékhelyet, ahol egy földszinti nagy teremben 30 ágy áll a megszálló turisták rendelkezésére, míg az emeleti hatalmas lovagterem pompás kilátásával, s a közeljövőben megépülő kandallójával a társalgó szerepét fogja egyelőre betölteni. Gróf Károlyi Gyula miniszterelnök is megtekintette családjával a délután folyamán a menedékházat, amely a magyar turistalelkesedés és lankadatlan szorgalom beszédes bizonyítéka. — Dicséret illeti meg egyébként a Magyar Munkások Turista Egyesületének egész vezetőségét, minden egyes tagját, mert úgy az ünnepség gondos megrendezése, mint a szép gondolat megvalósítása további értékes turistamüködésük biztos záloga! „

(Peitler Gyula dr. Kiegészítés a „Hogyan épült a Vértes első menedékháza?” című cikk alatt, Turisták Lapja 1932. 44. évfolyam, 133. oldal)

„Néhány esti lap kedden arról számolt be, hogy szocialisták egyik munkásturistaegyesülete vasárnap a gesztesi várromoknál, tábori mise kíséretében, menházat avatott. Az avatási ünnepségen megjelent gróf Károlyi Gyula miniszterelnök, gróf Esterházy Móric — a várrom tulajdonosa — és azok családtagjai, akik hosszabb beszélgetést folytattak a szocialista munkásturistákkal…” Mi ebben a rejtély? Az, hogy az a forrás, amelyből ez az egyhangú tudósítás kikerült, miért tartotta szükségesnek kihangsúlyozni, hogy „szocialista munkásturisták” menházavatásáról van szó? Miért? Amikor közismert tény, hogy a szereplő turistaegyesület a kurzusvívmányok leltárában csak afféle kirakatmunkásegyesület, mint azok a bizonyos „szakszervezetek”, amelyekben csupán az íróasztalok láthatók, azonban tag — az nincsen. Vagy már odáig jutottak, hogy a „szocialista” jelzőt alkalmasnak tartják a grófok népszerűségének emelésére?”

(Név nélkül, A gesztesi vár rejtélye, Népszava, 1932. május 18. 60. évfolyam, 88–110. sz. 7. oldal)

„Gróf Károlyi Gyula miniszterelnök és családja pünkösdvasárnap délután a gesztesi munkásturistamenedékház felavatásán vett részt. A menedékházat az omladozó gesztesi várromban emelték, amely Eszterházy Móric gróf tulajdona.”

(Név nélküli kis hír, A miniszterelnök egy munkás turistamenház felavatásán, Friss Újság, 1932. május 18. 37. évfolyam, 96-118. szám, 4. oldal)

„Gróf Károlyi Gyula miniszterelnök és családja pünkösdvasárnap délután egy munkás turistaegyesület menedékházának felavatási ünnepségén vett részt. A komárommegyei gesztesi várromnál, amely Vértessomló község mellett fekszik, volt ez az ünnepség. A szocialisták egyik munkás turistaegyesülete ugyanis már régebben kérelemmel fordult a csákvári Esterházy-családhoz, hogy engedjék meg nekik, hogy a tulajdonukban lévő gesztesi omladozó várban saját költségükön és a maguk munkájával turistaházat létesítsenek, úgy, hogy, ezzel a várrom mint műemlék, kárt ne szenvedjen. A tulajdonos Esterházy Móric gróf az engedélyt megadta, mire az egyesület a menedékházat megépítette és pünkösdvasárnap volt a felavatási ünnepség, amely tábori misével kezdődött. A turistaegyesület körében megjelent az ünnepségen Károlyi Gyula gróf miniszterelnök a családjával, valamint Esterházy Móric gróf országgyűlési képviselő is, családjával együtt. A gesztesi vár hajdanában királyi vár volt és a törökök alatt sokszor súlyos harcokat vívtak a vár körül. A várat utoljára Komárom vármegye restauráltatta 1852-ben.”

(Név nélkül,  A miniszterelnök jelenlétében avatták fel a gesztesi munkás turista-menedékházat, 8 Órai Újság, 1932. május 18. 18. évfolyam, 96-118. szám, 2. oldal)

„… A Fánienvölgy után a Bodzásárok sűrű erdeje vesz körül; vezetőink, az MMTE. tagjai, pompásan el tudnak igazodni az egymást minduntalan keresztező jelzetlen ösvények között. Este fél tizenegykor már fent vagyunk a gesztesi várban. Régi romok között rakott magának fészket a derék, dolgos Magyar Munkások Turista Egyesülete. Hangyaszorgalommal takarították el a törmeléket, hogy az ódon falak között turistamenedékházat s otthont létesítsenek mindazok számára, akik a Vértesbe jönnek egészségért, életkedvért. Nem ismerek menedékházat sem Magyarországon, sem külföldön, ahol olyan meghitt  volna a hangulat, olyan szíves a vendéglátás, olyan megható az egész miliő, mint itt a gesztesi várban. Sokszor voltam már benne és sokszor fogok még odamenni; úgy járok oda, mintha hazamennék. Rég elmúlt éjfél, mire eszünkbe jut, hogy aludni kellene menni. Vége szakad a kedélyes tereferének, szalmazsákjainkat a várudvar egy zugába visszük s szabad ég alatt töltjük az éjszakát. Felettem csillagos baldachin, sokáig gyönyörködöm benne s nincs az a császár, akivel cserélnék. …. „At iam nox humida coelo Praecipitat suadentque cadentia sidera somnos . . .” Tudnivaló, hogy „romokban heverni” egészen különleges élvezet. A várfalak bomladozó tetejéről le-lehull egy kő vagy vakolatdarab s mi örülhetünk, hogy nem az orunkra pottyan. Hát még ha az a meteor hullana ölünkbe, amely épen végighasította az eget. Mikor az ember legédesebben alszik, felsivít egy éji madár csatakiáltása: Huj, huj! A kuvik nagy buzgalommal igyekszik pótolni a nyugalomba vonult fülemilét. Az éjszaka folyamán újabb vendégek érkeznek a várba s a gyengébb idegzetűek azt hihetnék, kísértetek járnak. Kissé huzatos a várudvar; az ólomkeretes ablakoknak régen nyoma veszett s a tátongó réseken át szabadon jön be a friss szellő. Nem is szellő az már, hanem szél a javából. Hajnal felé kerekedik s erőnek erejével le akarja húzni rólunk a pokrócot. Mikor felébredek, csodálkozva nézek végig magamon s tiroli háztetőnek érzem magamat: míg én aludtam, egy jótét lélek hatalmas köveket rakott a pokrócom szélére, hogy megrögzítse. Jól is tette, mert különben mindenestül elvitt volna a szél; kár lett volna a pompás meleg pokrócért…” 

(Vas Benjamin, Vértes vadonában, Turisták Lapja, 1932. 44. évfolyam, 299. oldal)

„A gesztesi várzászlószentelés október 9.-én túlnőtt az egyszerű turistaünnepségek szerény keretén. A várgesztesi öreg templomba be sem fért az a nagyszámú turistavendégsereg, mely a Magyar Munkások Turista Egyesületének ünnepére ide a Vértes szívébe — e napon elzarándokolt. A szentmisén, melyen Gróf Esterházy Móricné 3 fiával és Lingauer Sándor főispán is részt vettek s a Tatabánya— Újtelepi Templomi Énekkar énekelt, Gráf Mihály plébános a Jó Isten szép természetét járó turistákkal szemben érzett meleg szavak kíséretében szentelte meg a zászlót. A templomból kijövet, a világháborúban elesett gesztesi hősi halottak emlékműve előtt Dr. Zsemhery Gyula, a MTSz másodelnöke tért vissza a nagy világégés és az ezt követő idők eseményeire és tette le az agilis munkás egyesület koszorúját az emlékmű talapzatára, ahová Esterházy grófnő is, a fogadásakor kapott fehér rózsáit helyezte. A tatabányai vegyeskar „Örök Isten’ kezdetű, a hazáért szóló szép imája után zárt hosszú sorokban indült föl a várba, élén az előkelőségekkel és a MMTE dirndliruhás lányai által vitt zászlóval az ünneplő sereg, turisták, helybeliek, fehérruhás lányok, leventék, stb. Fölérkezve, a várba épült menedékház és az újabb tatarozási munkálatok megszemlélése után a dalárda „Hiszekegy“ – gye vezette be az ünnepség második részét. Majd Dr. Prém Loránd, az egyesület díszelnöke, az OTT főtitkára, lendületes szép ünnepi beszédében méltatta a zászló jelentőségét. Gróf Esterházy Móricné zászlóanya talpraesett szavakkal adta át a zászlót a munkásturistáknak, kiknek nevében Ankner Béla elnök vette át a selyemlobogót, melynek egyik oldalára az Esterházyak ősi címere, a másikra a Hegyestetői mintaterület avatásánál, a magyar munkásturisták jelvénye volt ráhímezve, jelképezve azt a megértést, mely az ősi főúri család és birtokos és a ma nehézsorban küzdő, de hazafiasán érző munkásturistái közt fennáll. Nagy József egyesületi alelnök lüktető szavai után a tatabányai dalárda „Lobogjon már a zászló“ című éneke közben a sarokbástya zászlóárbocára fölvonták a zászlót, mely a szép őszi verőfényben aztán egész nap fent lobogott, magasan az öreg vár romjai felett, hirdetve az elkövetkezendő magyar feltámadást. A zászlószögek elhelyezése után Lingauer főispán megragadta a munkások elnökének, Ankner Bélának kérges kezét s az államhatalom részéről örömmel fogadta a hazájukat szerető, a hazájukért dolgozó munkásturisták közreműködését. A dalárda négyszólamú szép éneke „Légy üdvöz szeretett anyánk“ , Gróf Esterházynénak szólt. Az ünnepséget a „Himnusz“ fejezte be. Azután a várudvarban hevenyészett asztalokhoz telepedett a társaság és a keresztényszocialista munkások zenekarának hangjai mellett jóétvággyal fogyasztotta a Magyar Munkások Turista Egyesületének fess hölgyei által készített és feltálalt párolgó bográcsgulyást és pompás túrós- csúszát. 

(H. K. L. rövid hírek, Turistaság és Alpinizmus 1932., 22. évfolyam, 1-12. szám, 292. oldal)

„…Az ősrégi várromot jelenlegi tulajdonosa, Esterházy Móric gróf a Magyar Munkások Turista Egyesületének menedékház céljára azzal a feltétellel engedte át, hogy a gesztesi vár történelmi értékei ott megóvassanak. A keresztény nemzeti alapon szervezkedő munkásturisták Esterházy Móric áldozatkészségével, saját anyagi és testi erejükkel építették meg a turistaházat, amelyet ünnepélyes külsőségek között avattak fel. A menedékház felavató ünnepsége tábori misével vette kezdetét, melyet Gráf Mihály várgesztesi plébános celebrált, majd Anker Béla: a turista egyesület elnöke üdvözölte ‚a vendégeket. Az ünnepi beszédet Zibolen Endre dr. gimnáziumi igazgató mondotta. Résztvettek az ünnepségen Csúri Jenő dr. h. államtitkár, Lingauer Sándor dr. főispán, Zsembery Gyula dr., Nagyszombathy Miklós tábornok stb. Az ünnepség fényét nagyban emelte, hogy a délutáni órákban váratlanul megérkezett Károlyi Gyula miniszterelnök leánya kíséretében, valamint Esterházy Móric gróf volt miniszterelnök családtagjaival. A lelkes munkások nagy örömmel fogadták a kormányelnököt és a kíséretében levő főrangú vendégeket. Gróf Károlyi Gyula több mint egy órát töltött a várromnál s szívélyesen beszélgetett a munkásturistákkal. Nagy örömének adott kifejezést, hogy egyszerű munkásemberek ilyen jelentőségteljes munkát végeztek.Az ünnepséget társasebéd, majd délután táncmulatság követte.” 

(K. H., A gesztesi várat turista menedékház céljaira engedte át gróf Esterházy Móric. Esztergom XXXVII. évfolyam 19321932-05-25 / 56. szám, 3. oldal)

„Vasárnap leplezték le a Vértes hegységben levő  Várgesztesi menedékház falán a Magyar Munkások Turista Egyesülete által díszelnöke, gróf Esterházy Móric tiszteletére felállított bronzreliefet. Anker Béla elnök rámutatott beszédében arra, hogy gróf Esterházy Móric nemcsak a Magyar Munkások Turista Egyesületének háláját érdemelte ki, hanem az egész magyar turistatársadalomét.” 

(Név nélkül. Leleplezték Gesztesen az Esterházy-emléktáblát., Esztergom és Vidéke, 1934-11-01 / 85.szám, 3. oldal)

„Az új Gesztesvári menedékház belső berendezésén a MMTE tagjai a felavatás után is serényen dolgoznak. A 30 fekvőhely ágyneműjét és takaróit is ki kell még egészíteniök. Szombat-vasárnaponként ügyeletet tartanak, míg más napokon a kulcs Gesztesen Krizsán József pagonyerdésztől vehető át. A ház használói belépődíjul 10 és 20 fillért, hálódíjul 50, 80 és 120 fillért fizetnek.” 

(H. K. L. rövid hírek, Turistaság és Alpinizmus 1932. (22. évfolyam, 1-12. szám)1932 / 7.szám, 155. oldal)

„…A gesztesi várban régi hiányt pótoltak azáltal, hogy megépítették a kb. 12.000 literes vízgyüjtömedencét, Eternit-palával lefedték a menedékház tetőzetét és elkészítették a vízgyüjtőmedencéhez szolgáló tetőcsatornázást is…”

 (A. B. Egyesületi élet, Turisták Lapja 1934 (46. évfolyam) 101. oldal)

„…A Magyar Munkások T. E„ amelynek barátságos menedékháza Gesztes várának történelmi emlékű romjai között, az átalakított lovagteremben van, legutóbb a város közelében vízduzzasztó gátat épített és ezzel fövenyfürdő céljaira alkalmas 60 m átmérőjű tavat létesített. Az új alkotást július 15-én avatták fel nagyszámú fővárosi turista, a helybeli, valamint a környéki közigazgatás képviselőinek részvételével. Graf Mihály gesztesi plébános szentmisét mondott, majd a falu ünneplőbe öltözött népe a turistákkal együtt felvonult a gáthoz, ahol dr. Zsitvay Tibor szövetségi elnök tartotta az avatóbeszédet. Radocsay László Komárom-esztergomi főispán és Reviczky István tatai főszolgabíró meleghangú felszólalásaikban elismerésüket fejezték ki a munkásturisták önzetlen működéséért. Ezután Esterházy Móricné, Károlyi Margit grófnő adta hozzájárulását, hogy a fürdőtavat az ő nevéről nevezzék el, majd Graf plébános a helyi kultúr- és szépészeti-egyesület nevében átvette a márvány emléktáblával megjelölt ,,Margit gát és fövenyfürdőt”. A társegyesületek üdvözlései után kedélyes víziünnepély kezdődött. Az ünnepséget bezáró társasebéden Papp Béla miniszteri tanácsos, a földmívelésügyi minisztérium erdészeti osztályának vezetője beszédében felajánlotta a legteljesebb támogatását, hogy a készülő erdőtörvényben a turistaság érdekei kielégítésre találjanak…” 

(Név nélkül. Egyesületi élet, Turisták Lapja 1934 (46. évfolyam) 268. oldal)

„…A majki kőút keresztezésénél hegy tövéhez simul a nagyút. Már-már azt hisszük, hogy a szemben húzódó lejtőn fog felkapaszkodni, de ennek hegyfokát is megkerüli, két tisztást is ér és — anélkül hogy hegyre hágna, Gesztes község szántóföldjeire lyukad ki. Itt is a legalsó dűlő-csücsökben, ahonnan legmesszebbre esik a vár és benne a Magyar Munkások Turista Egyesületének a romok közé ötletesen illeszkedő menedékháza. […] Gesztes környékét meglepően kedvesnek találjuk. Üdülőnek termett hely, mert falva takaros, környéke változatos s erdő tövén még fürdeni is lehet a MMTE mű-tengerszemében… „

( Dr. Strömpl Gábor, Az országos kék-jelzés útvonala, Turisták Lapja 1938. (50. évfolyam) 127. oldal)

„Az a tény, hogy valaki turistálkodással tölti vasárnapjait, már önmagában is emelkedettebb, emberibb igényekről tanúskodik, mint az egyéb szórakozások legtöbbje. A turistaság sohasem származhatik divathóbortból, mert hiszen még a leggyönyörűbb női sportkosztüm is aránylag kevés bámulóra lelhet a hegyek és erdők csöndes, magános világában. S éppen olyan kevés teret nyújt a vándorlás a rekordőrületnek, a túlfokozott teljesítményre irányuló, betegségként elhatalmasodó individualizmusnak. Aki szeret túrázni, az a természet szép és hatalmas megnyilvánulásait, a harmonikus testi felüdülést és a meghitt, társas együttlét kollektív örömét kedveli. De mi, természetbarátok, munkásturisták, egy lépéssel tovább megyünk ennél is. Számunkra minden túra egyúttal tanulmányút. A természetet nemcsak élvezni, hanem megismerni is akarjuk. De meg akarjuk ismerni a vándorlásaink során érintett falvak népét, a hegy és az erdő proletárjainak küzdelmes életét is. S mindezeken kívül: ha valóban nyitott szemmel járunk, történelmet is tanulhatunk a túrákon. Most nem csupán az őstörténelemre gondolok, a barlangok titokzatos világa megőrizte érdekes maradványokra, amelyek feltárásában Daneza tagtársunk járt elől jó példával. Az írott történelem korszakainak is vannak olyan, kevéssé ismert mozzanatai, amelyek egy-egy látható emlékhez fűződnek. Ezek az emlékek: a régi várak, kastélyok, kolostorok. Köztudomású, hogy a Felvidék visszacsatolásával egész sor jó állapotban levő várat kaptunk meg újból. A felvidéki városokban egyébként is igen sok történelmi érdekességű régi épület található. A trianoni határokon belül, a töröktől, tatártól, labanctól megdúlt teriileteken ugyancsak akadnak bőven ilyen műemlékek, de jórészt csak romokban. Aki azonban hajlamos a letűnt időkben való elmélyedésre és a jelen eseményeinek gyökerét a múltban keresi, annak ezek a romok is végtelenül sokat mondanak. A Börzsöny-hegység várai például, mint egykori huszitatanyák, a 15. század nagy társadalmi forrongásairól beszélnek. Alaprajzukból kiviláglik, hogy a husziták élet- és vagyonközösségben éltek: mindenütt nagy, közös helyiségek nyomaira bukkanunk. Viszont az ugyancsak börzsönybeli Drégely a végvárak típusát tárja elénk és a 16. századot idézi, amikor a magyar nép Nyugat és Kelet imperializmusától egyaránt szorongatva védte függetlenségét és szabadságát. A Bakonyban igazi lovagvárakat találunk: sokjobbágyú oligarchák fészkeit. A Vértesben, az egykori nagy kereskedelmi utak környékén, rablólovagok erődítményei meredeztek: Vitám vár omladéka ma is úgy gubbaszt a meredek kúpon, mint a lecsapni készülő héja. Minden hegyvidékünknek megvan a maga vártípusa s mindegyik történelmünk egy-egy zivataros korszakáról regél. Regéiket azonban már nem sokáig hallgathatjuk. Köveik úgyszólván napról-napra mállanak és semmi sem történik fönntartásuk, megmentésük érdekében. Pedig legtöbbjüket nemcsak jelenlegi állapotában lehetne konzerválni, hanem kevés fáradsággal és költséggel helyreállítani is. A régi köveik szanaszét hevernek, csak helyükre kellene illeszteni őket. Minden utólagos, önkényes átépítéstől mentes, eredeti alakjukban támadnának föl. S talán nem túl vakmerő kívánalom az, hogy a köz pénzén ilymódon restaurált építményeket — amint az például Svájcban általános szokás — a köz számára rendezzék is be: turistaszállónak. Kezdeményező lépés már történt ez irányban, a híres gesztesi vár ma ezt a célt szolgálja. (Sajnos, itt a helyreállítás meglehetősen elhamarkodottan és stílustalanul sikerült.) Az olcsóra szabott háló- és belépődíjak biztosan tömegesen vonzanák a hegyvidékek munkásvándorait és így a kövekből rakott, nagy történelemkönyvhöz eljutnának azok, akik legbuzgóbban és legszívesebben olvassák.”

 (Édes István, A nagy történelemkönyv, Népszava (67. évfolyam, 126–151. sz.)1939-07-20 / 142. szám,9. oldal)

AZ EMBER AKI A BÖLCSŐT RINGATTA

Ankner Béla kalandos élete

(Részletek Hartdégen Ákos: Menedékház a Vértesben című, kiadás előtt álló könyvéből. Az itt közölt könyvrészleteket szerzői jogok védik, amelyeknek értelmében a szöveg elemei sem egészükben, sem részben nem másolhatók a szerző engedélye nélkül.)

KERÉKPÁROSBÓL MATRÓZ

Ockenfusz Árpád Gyula 1896. április 28-án született Újpesten. Édesanyja Missig Mária. Apjáról semmit sem tudunk. Az örökbefogadási okirat szerint születése óta Ankner Péter budapesti üveges, Ganz-gyári munkás neveli feleségével, Kardos Lujzával.  Nevelőszülei Bélának hívják, Ankner Bélának. Elemi tanulmányait a VIII. kerületi Homok utcai Községi Polgári Fiúiskolába folytatta, osztályzatai alapján jó tanuló volt. 1912-ben már az MTK színeiben versenyzett kerékpárosként. Utolsó kerékpáros hír róla 1915 szeptemberében jelent meg, ami a 2000 méteres akadályverseny megnyeréséről tudósít. Állítása szerint összesen 42 díjat nyert. Miután kitanulta a vas- és fémesztergályos szakmát, rövid ideig dolgozott is benne. Itt egy figyelmetlenség miatt elveszítette jobb keze mutatóujjának két percét. Ennek ellenére besorozták katonának. Bevonulása után a honvédségtől kivezényelték a diósgyőri acélművekhez esztergályosnak.

A MONITORLÁZADÁS FŐSZEREPLŐJE

Június 24-én katonai zendülés tört ki Budapesten: a flottilla hajói a Dunáról lőtték a népbiztosok szálláshelyéül szolgáló Hungária Szállót (korabeli elnevezéssel Szovjetházat), s a ludovikás tisztnövendékek is fellázadtak. A zendülést a tanácskormány kegyetlenül elfojtotta. A harcok Budapesttől délre, a Duna két partján még három napig folytatódtak, de a fehérgárdisták a túlerővel szemben ott is vereséget szenvedtek. 

Ankner életében meghatározó szerepet játszott ellenforradalmi tevékenysége. A fellelt iratokból kiderül, hogy 1919. áprilisától, mint tengerész a Budapesti Katonai Tanács választott tagja. A Tanácsköztársaság idején kinevezik a hadihajózás főparancsnokává, de visszautasítja. A monitorlázadás volt az első nagy szeg a 133 napot élt Tanácsköztársaság koporsójában. De vajon mennyire köztudomású az ellenforradalom eme mozzanatának részletekbe menő története? Petneházy Zalán átfogó és alapos munkában elevenítette fel a monitor legénységének az ellenforradalomban játszott szerepét.  A Vörös Dunai Hajóhad című dolgozatában így ír az akkori eseményekről: 

„A Bizalmi Jegyzőkönyvek 1919. március […] hó 26-án említik Ankner Béla kinevezését a Dunaőrség parancsnokává. Ankner személye máig sem tisztázott a Dunai Hajóraj történetében. Eredetileg géptisztes (rajostizedes) volt, feltételezhetően még a Császári és Királyi Dunaflottillánál. Nevével többször találkozunk szociáldemokrata vonatkozásban. Egyes szemtanúk és az előtalált iratok tanúsága szerint annak idején jelentős szerepet játszott a Tanácsköztársaság elleni június 24-i ellenforradalmi lázadás előkészítésében, kirobbantásában és a hajók tisztikarának a beszervezésében.[…] 

A monitorlázadás végül nem járt sikerrel, Ankneréknak menekülniük kellett az országból.  „A dán Vöröskereszt segítségével és egy belgrádi ügyvéd közbenjárására a szerb kormány lehetővé tette, hogy 1919. július végén öten Szegedre kerüljünk és közbenjárjunk a szegedi kormánynál a legénység szabadon bocsájtása érdekében. Közbenjárásunk eredménye az lett, hogy Benkő Kálmánt és engemet letartóztattak. Pár nap múlva szabadon bocsájtottak, szállásunknak a 46-os kaszárnyát jelölték ki, de Szegedet nem volt szabad elhagynunk. A legénység és a tiszti karunk érdekében semmi sem történt. Mi is csak a román megszállás után kerültünk el Szegedről. Én a szegedi rendőrkapitányságtól kapott kényszerútlevéllel jutottam vissza vasúton Budapestre szüleimhez. Megérkezésem után jelentkeztem az óbudai folyamőrségi laktanyában és kértem leszerelésemet, illetve munkakönyvemet, mert ha jól emlékszem 1919 február havától a flottilla legénysége civil munkásokként szerepelt az Óbudai Hajógyár nyilvántartásában. A parancsnokságon csupa ismeretlen tiszt volt. Egy ismeretlen civil ruhás egyén a nyakamba borulva könnyezve kért bocsánatot, mondván, hogy súlyosan vétkezett ellenem. Visszacsókoltam orcáját és kezet adtam, kijelentve, hogy én megbocsátok. Ezek után munkakönyvem birtokában távoztam és ezzel minden összeköttetésem a folyamőrséggel megszakadt. 

Ezek után a szoc. dem. vasmunkás szövetségnél jelentkeztem munkába helyezésem miatt. Közvetítés helyett az esztergályos szakosztály titkára azzal utasította el kérésem, hogy előbb a fegyelmi bizottság előtt kell  tisztáznom szerepemet. Bosszantott a fennhéjazó, nyegle magatartása. Egyébként is valahogy kiábrándultam a szociáldemokratákból. Egy ismerős munkatársam javaslatára a keresztényszocialista vasmunkás szövetségbe kértem felvételem. Felvettek és mint gépészt az OTI. Fiumei úti központjába közvetítettek. A szakszervezetbe jegyzőnek, majd később a küldöttgyűlés főtitkárnak választott meg. Kimondottan gazdasági kérdésekkel foglalkoztam: 8 órás munkaidő, nyereségosztalék rendszer, progresszív adózás, fizetéses szabadság, létminimum, aggkori és nyugdíjbiztosítás stb. megvalósításáért és törvényes biztosításért.

A Horthy kormány idején az ügyészség még az 1919-es tengerész ellenforradalomban való részvételem miatt felségsértés, lázadás, rablás stb. címen vádat emelt ellenem. A Zrínyi utcai főkapitányságra idéztek. A detektívfőnök a nacionalém felvétele után ismertette Wulff Olafnak (aki az első világháború idején a dunai flottilla főparancsnoka volt) jegyzőkönyvbe vett tanúvallomását, illetve annak első mondatát, melyben a következőket mondotta: »Ankner Bélát mindig nagy szocialistának ismertem, ténykedésével azonban  milliókat érő értékeket mentett meg az ország javára.« Tovább nem  is olvasom, mondotta. Ön ellen a további eljárást megszüntetjük. Az ügyészségi végzést majd kézhez kapja.” – írta Ankner 1964-ben.

MAGYAR MUNKÁSOK TURISTA EGYESÜLETE

„Turistaegyesületet alakítottak a keresztényszocialista munkások. A keresztényszocialista szakszervezetek tagjai a napokban megalakították a Magyar Munkások Turista Egyesületét. Az új egyesület a feladatát igen komolyan veszi és már több túrát rendezett. Az egyesület helyisége VIII., Scitovszky-tér 2, I. em. alatt, a ker. szoc. vasmunkás szövetség helyiségében van ideiglenesen. A belépni óhajtó keresztényszocialista szakszervezeti tagok ott jelentkezhetnek.” Egy jelentés szerint, amelyet a Püspöki Karnak írt a keresztényszocialista szövetség vezetősége, kiderül, hogy a turistaegyesület mellett egy sportegyesületet is alakítottak „Vasakarat Sport Egyesület” néven. Kezdetben az egyesület rövidebb túrákat szervezett szerte az országban, főként hegységekben. Barlangásztak, sziklát másztak, a rossz idő beálltával pedig csütörtökönként előadásokat tartottak. 1927-ben már arról olvashatunk a Fővárosi Közlönyben, hogy az MMTE 800 pengő támogatásban részesült. Ugyanaz év júniusában már a későbbi munkaterületük, a Vértes az úticél: „Magyar Munkások Turista Egyesülete junius 16. Szár,  Gesztes, Csákivári rom, Pusztakőhányás, Kozmaszár (sic!). Indulás reggel 6.50 órakor a kelenföldi pályaudvarról. Vezető: Kleiner Imre. Útiköltség 2.20 pengő.”

Ankner a szakszervezeti főtitkár-helyettesi teendői mellett sem hanyagolta a turistaságot, ami nemcsak kirándulásokból állt. 1928-ban például két sasfiókát fogtak és adtak át a Fővárosi Állatkertnek. Novemberben az egyesület a MTE-hez fordult kérelemmel, amelyben kedvezményes belépőket kért a dobogókői és klastrompusztai menedékházakba. A dr. Cholnoky Jenő által elnökölt választmányi ülésen a kérelmet megszavazták. A Szövetséghez beadott tervekhez (Vértes hegységbeli jelzések, körtvélyesi védkunyhó építése és propagandaplakátok) 2000 pengőt kértek. Azonban az MTSZ mindezek közül csupán az átjelzésekhez kívánt hozzájárulni 300 pengővel.

A Vértesnek bizonyos részeit az 1900-as években nyitotta meg az Esterházy család a turisták előtt a Magyar Turista Egyesület Budapest Osztálya kérésére. Az egyre több turista megjelenése a Vértesben azonban nem  volt zökkenőmentes.

A HIRCZY EMLÉKMŰ AVATÁSA (1929)

A Magyar Munkások Turista Egyesülete 1928. augusztusában már szervezett fürdőtúrákat a veresegyházi strandra Hazucha Árpád vezetésével. Kedvezőtlen idő esetén gyalogtúra volt a terv. Arról nincs információnk, hogy az 1904-ben Veresegyházán született és MMTE-tag Hirczy Károly, aki tragikus hirtelenséggel hunyt el egy túra közben mindössze 25 évesen, egy ilyen alkalommal ismerkedett e össze az Egyesület tagjaival. Hogy Hirczy a Fáni-völgyben kapott volna szívbénulást, cáfolja az a cikk, ami szülővárosát jelöli a halála helyszínéül és megemlíti a pontos idejét is, 1929. június 16-át.

A SZARVAS-KÚT FORRÁS FOGLALÁSA (1930)

„A Magyar Munkások Turista Egyesülete, mely Ankner Béla elnök, Gombos József titkár és Kleiner Imre pénztáros vezetésével, 200 tagjával dicséretes és lelkes turistamunkát végez, Csepelen alakítja meg első vidéki csoportját. Az egyesület munkaterülete a Vérteshegység, melynek átjelzéseit mintaszerűen végezte. Június 1.-én, Vitány várromjainak közelében avatja az általa foglalt Szarvaskút forrását, melyhez a résztvevők a kelenföldi p. u.-on 8 órakor gyülekezve, a 8 ó. 45 p.-es vonattal utaznak Szárig.” írta H.K.L., azaz Horn K. Lajos hegymászó, korábbi labdarúgó a Turistaság és Alpinizmus hasábjain 1930. május 15-én. A Pesti Napló is írt egy beharangozót ugyanazon hónap 23-i számában. A szokásos invitáláson kívül megjegyezte, hogy: „A forrás az. 1. jelzésű út mellett, Vitányvártól alig 10 percnyire van. Ez a forrás lesz a Vértes első foglalt forrása.” A Vértes első forrásfoglalásának előkészületeiről jelenleg még nem sokat tudunk. Mindenesetre májusban még folytak a munkálatok, amelyekre újsághirdetésben kerestek dolgos kezeket. A Pesti Napló május 10., 17. és 24-én is hirdette a munkatúrákat „Útjelzés és forrásfoglalás” címen. Általában este 21 órakor volt a találkozó a kelenföldi vasútállomáson. A túrákat a fent említett hirdetések szerint Kaiser M., Nagy József, Borbély F. és maga a forrás tervezője, Antal Károly vezette. Az akkor 21 éves Antal a Magyar Képzőművészeti Főiskola harmadéves hallgatója volt, az MMTE oszlopos tagja. Nem kizárt, — noha erről írott adatunk nincsen még —, hogy a Hirczy-emlékművet is ő tervezte. Van adatunk viszont arról, hogy egy évvel korábban, 1929-ben a Magyar Turista Szövetség által a világháborúban elesett turistahősök emlékére a mátrai Saskőn felállított emlékmű pályázatán első helyen szerepelt Antal Károly terve.

A mátrai emlékmű felavatása előtt egy héttel, június elsején adták át a vértesi Szarvas-kút forrást. Ankner a Turisták Lapja júniusi számába írt cikket az avatóról: „[…] Papp Dénes a Magyar Turista Egyesület, valamint a Törekvés Sport Egylet  turista-szakosztálya nevében üdvözölte a forrásépítő egyesületet, elismerő beszédében szép szavakkal fejtve ki, hogy ha a magyar társadalomban mindenütt ilyen összetartás, szeretet és megértés uralkodna, komoly alkotási vággyal párosulva, mint a M.M.T.E. tagjai között, úgy rövidesen eltűnnének a csonkaország határai és újból Nagymagyarországon élhetne a magyar. Fejér Hugó a Pannónia Turista Egyesület nevében meleg szeretettel emlékezett meg az új turistaalkotásról és azok alkotóiról. Úgy látszik — mondotta —, hogy a M.M.T.E. bár fiatal egyesület, amelynek korában más egyesületek a régiektől, az öregebbektől tanulni szoktak, itt fordítva áll a helyzet, amennyiben nem egy régi turista egyesület vehet példát a fiatal M.M.T.E.-től összetartás, alkotási vágy, munkaszeretet dolgában. Szöllösy Jenő a B.E.T.E. nevében, mint testvér a testvért üdvözölte az egyesületet s annak további munkálkodására Isten áldását kérte. A Magyarországi Kárpát Egyesület megbízottja is felszólalt, mondván, ha a maroknyi M.M.T.E. gárdának sikerült erős akarattal és összetartással ezen alkotását megvalósítani, úgy ez példa arra vonatkozólag, hogy az ország minden egyes fiának összefogásával sikerülni kell a történelmi Magyarországot visszaszerezni.[…].”

A Budapesti Orvosok Turista Egyesülete (BOTE) úgy szervezte az aznapi túráját, hogy részt tudjon venni az eseményen: Vértes túrát szervezett Szárról a Vitányvárhoz, majd a forrásavatáson vettek részt. Vezetőjük Dr. Vitéz Mihály volt. Ankner is túrát szervezett aznapra Szár, Vitányvár, Kapberek, Pusztakörtvélyes érintésével. Ők is 8 órakor találkoztak a kelenföldi pályaudvaron, akárcsak az orvosok. Érdekesség, hogy 1930 őszén a MMTE a Szép Ilonka-forráshoz is szervezett munkatúrákat Albuczi Ferenc vezetésével.Bár a hirdetés forrásfoglalást említ, erről a későbbiek során csak egy említést találunk, 1931 márciusából, a Pesti Naplóban megjelent „kis színes”cikk így ír: „A Magyar Munkások Turista Egyesülete a tavasz folyamán egy új forrást foglal munkaterületén a Vértes hegységben. Az egyesület az elmúlt évben foglalta a Vértes első forrását és a múlt évben fejezte be a Vértes engedélyezett utainak lejelzését.” Nincs információnk arról, hogy ténylegesen milyen munkát végeztek ott, illetve befejezték-e azt. 

A következő évben, január 26-án rendkívüli tanácsülésen tárgyalta a Szövetség az államsegélyekre vonatkozó javaslatokat és a tilos területek felsszabadítása érdekében folyó mozgalom további teendőit. A Magyar Munkások Turista Egyesülete részére 300 pengőt szavaztak meg útjelzések és forrásfoglalások jogcímen. Itt még nem találjuk nyomát bármilyen folyamatban levő építkezés támogatásának, pedig a várgesztesi várhoz már áprilistól indultak a különféle újságokban hirdetett munkatúrák. 

A VÁRGESZTESI MENEDÉKHÁZ (1932)

1931 márciusában jelent meg Ankner első nagyobb írása a munkaterületüknek választott Vértesről. Barangolás a Vértesben című publikációja a Turisták Lapjában jelent meg. A cikk (amire még a Magyarság is felhívta olvasói figyelmét megjelenése után Ankner május 27-én a Magyar Turista Szövetség előadótermében előadást tartott a Vértesről, és ugyanezzel a névvel (Barangolás a Vértesben) túrákat szerveztek.

A vértesi munkatúrák novemberben megszaporodtak és egész télen folytak. Karácsony első napján a Magyarság írt egy kisebb tudósítást a munkáról: „A Magyar Munkások Turista Egyesülete még az ősz folyamán hozzáfogott a gesztesvári menedékház építéséhez. A lovagterem boltíveire épített közel 50 négyszögméteres belső területtel bíró faház karácsonyra 15 emeletes ággyal, vagyis összesen harminc fekvőhellyel áll már a Vértest járó turisták rendelkezésére. A belső berendezés és felszerelés csak tavasszal lesz teljesen kész. Az ünnepélyes avatást a derék munkásturisták, akik az építést maguk végezték, pünkösdre tervezik. A turistaközönség nem lehet eléggé hálás a MMTE áldozatkész tagjainak azért, hogy egy menedékház létesítésével oly nagymértékben hozzájárultak a Vértes feltárásához.” 1932. januárra már befejeződött a munka nagy része: „Elkészült az új menedékház a Vértesben, amelyet a gesztesi várrom helyén a Magyar Munkások Turista Egyesülete építtetett fel és rendezett be. A menedékházat ünnepélyesen tavasszal nyitják meg.” 

Ankner a korra jellemző, lelkes pátosszal átitatott beszámolója „Hogyan épült a Vértes első menedékháza?” címmel a Turisták Lapja 5. számának címlapján jelent meg. Ankner nem sok technikai információt közöl az építkezésről, de az kiderül, hogy a tulajdonos Esterházy gróf 1931. szeptemberében adta áldását a munkálatokra, a tervek elkészítését pedig vitéz Morotvay László vállalta magára. A vár délnyugati helységéből a törmeléket sziklaszintig elhordták, majd nagyobb, a helyszínen talált kváderekből alapot készítettek, és a meglévő boltívet nyugati irányban elfalazták. Sajnálatos módon a munkálatokról nem készült dokumentáció. Azt viszont tudjuk, hogy a munkából a várgesztesiek is kivették a részüket. Erről tanúskodik az a fotó, amelyen Ankner mellett Schalkhammer József helyi lakos látható romeltakarítás közben. Azt is tudjuk, hogy bőségesen találtak régészeti korú tárgyakat, amelyeket sokáig a menedékházban tároltak. Egy későbbi leírásból nagyjából kiderül, hogy milyen leleteket találtak: régi kő és vas ágyúgolyókat, lószerszámokat, evőeszközöket és egyéb hadfelszerelési tárgyakat.

„A Vértes első turistaházának építéséről sok szempontból érdemes megemlékezni. Az avatóünnepély szónokai kiemelték azt a tényt, hogy a területtulajdonos főúr áldozatkészségével milyen szépen párosult a kérgestenyerű munkás értékes kezemunkája, amely megmutatta, hogy romokon is lehet új életet teremteni. A falu és a város érintkezése szempontjából is jelentőségteljes volt maga a felszentelési ünnepély, mert több, mint 200 fővárosi turistán kívül mintegy 5—600 főnyi környékbeli gazdaközönség kereste föl a várat és vett részt a majálissal egybekötött ünnepélyen. A műszaki pontosságú rendezést és elszállásolást jellemzi, hogy minden egyes szállásutalványhoz nagy léptékben rajzolt térképvázlatot mellékeltek s így az ismeretlen a Várgesztes faluban könnyen megtalálta szállását.Végül még annyit, hogy az egyesület tagjai hétvégi pihenőjük helyett, Szár és Gesztes között oda-vissza, hét órát gyalogoltak, hogy vasárnaponként ugyanannyit dolgozhassanak a romok restaurálásán és szeptember óta mintegy 5000 munkaórát fordítottak közérdekű munkájukra.”

„Gróf Károlyi Gyula több, mint egy órát töltött a várromnál. Szívélyesen beszélgetett a munkásturistákkal. Nagy örömének adott kifejezést, hogy egyszerű munkásemberek ilyen jelentőségteljes munkát végeztek. Az ünnepséget társasebéd, majd délután táncmulatság követte.”„A váron kívül hevenyészett asztaloknál tálalták a nagy kondérokban főtt gulyást és túróscsuszát. A cigány pedig húzta nemcsak az ebédhez, de délután, sőt egész éjjel is a talp alá valót.” „Az 1932-es avatáson részt vett Gálics Istvánné érdekes adalékkal szolgált: mint szakácsnő elmondta, hogy az ünnepi ebédre a gulyás mellé 5 kg száraztésztából és 5 kg túróból készített csuszát, ami mellé 200 liter bor fogyott. Az ünnepi ebédet gr. Esterházy Móric állta.”

Szeptemberben lemondott Károlyi Gyula miniszterelnök. A menedékház avatón való jelenléte szorosan összefüggött személyes érintettsége okán is, hiszen ő volt Esterházy Móric apósa. Októberben újabb ünnepség következett: felszentelték a vár zászlaját. 

Karácsonyra az MMTE Vértes-túrát szervezett karácsonyfa-esttel egybekötve, amit a gesztesi menedékházukban tartottak. 1932 karácsonyán Ankner levelet írt Esterházynak, melyben  megköszönte a sok segítséget és támogatást, amit a menedékház megvalósításához kapott: „Kegyelmes Uram! Az újesztendő küszöbén hátalt (sic!) szívvel gondolunk mindazokra, akik egyesületünk célkitűzéseiben segítségünkre voltak. Újévi megemlékezéseink során Excellenciádat, mint egyesületünk díszelnökét kell, hogy elsősorban üdvözöljük, annál is inkább, mivel a gesztesi menedékházunk építkezését jóindulatú megértéssel és kedves támogatásával elősegíteni szíveskedett. Őszinte és igaz szeretetünk ezekután csak méginkább fokozódott és így nemcsak, mint díszelnökünknek, hanem mint az egyesületünk atyjának, igaz jóbarátjának kívánunk úgy Excellenciádnak, mint kedves családjának munkásszívünk egész melegével egy boldogabb új esztendőt. Kérve, hogy egyesületünket további jóindulatú szeretetében megtartani kegyeskedjen, maradunk őszinte és hazafias tisztelettel: Ankner Béla, elnök.”

A „PESTI TURISTÁK” VÁRGESZTESEN

A várgesztesi Gróf Esterházy Móric Menedékház elkészülte és átadása után mindennaposak lettek a turisták az eddig csendes faluban. Bár már az 1800-as évek legvégén is szép számmal látogatták a várromot és a Moser-féle kocsmát, 1932-től megtízszereződött a jelenlétük. Ankner az MMTE megalakítása után pár évvel már rendszeresen látogatta a falut és mint buzgó keresztényszocialista, kitűnő kapcsolatot ápolt a helyi plébánossal, Graf Mihállyal is. Ugyancsak jó kapcsolatban volt az 1931-ben segédtanítóként itt kezdő Molnár Jánossal. Molnár később így emlékezett vissza: „1932-ben a Gesztesi vár romjainál megjelentek a Magyar Munkás Turista Egyesület tagjai, akik pihenő idejüket azzal töltötték, hogy a vár romjainak egy részét eltávolítsák és anélkül, hogy stílusát elrontanák, menedékházat építsenek rá. Több évig dolgoztak rajta és munkájuk eredménye a szép menedékház, amely ma büszkén tekint le a várromokról és várja a turistáskodni, felvidulni vágyó dolgozókat […].”

Ekkoriban a faluban az elöljáró tisztséget is betöltő Neukum Márton biztosított állandó éjszakai szállást az idetévedő turistáknak. A menedékház népszerűségén felbuzdulva Ankner felajánlhatta a gesztesi község vezetésének, találjanak ki valamit, amit közösen valósíthatnak meg. 1933 tavaszán megfogalmazódott a falu vezetőségénél a gondolat, hogy a vízszegény Vértesben fürdési lehetőséget kellene teremteni a helyieknek és természetesen a turistáknak is. Remek kezdeményezés volt, az MMTE felkarolta az ötletet, révén a menedékház vendégszámát is meg tudta emelni ezzel a közeli attrakcióval. Ebben az időben alakult meg Graf plébános elnökletével a Várgesztesi Kultúr és Szépészeti Egyesület is (Ankner kezdeményezésére és támogatásával), amelynek helyi tagjairól sajnos (még) nincsenek információink.

Mivel a korábbi eliszaposodott, feltöltődött tó helyén az uradalom erdősítésbe kezdett, az MMTE máshol keresett alkalmas helyet a fürdőtó létesítésére. Végül a patak völgyének északi, nyitottabb részére esett a választás, amit Esterházy is aztán jóváhagyott. 1933 nyarán már párhuzamosan indultak munkatúrák a gesztesi várhoz és a gátfürdő építéséhez. Horn K. Lajos is beszámolt a Turistaság és Alpinizmus egyesületi híreiben az épülő fürdőről, illetve megtudjuk, hogy a Gesztesi várhoz indult folyamatos munkatúrák során a menedékházat egy esővíztározó ciszternával bővítették.

A gátfürdő ünnepélyes avatója 1934. július 15-én volt. „Várgesztes apraja-nagyja lázas izgalomban. Bárhová néz a szem, megnyugtatóan nagy tisztaság. Az apró házak vakítóan fehérlenek a reájuk tűző napsugárban. A fenyővel körülvett, karcsútornyú kis templom előtt gyülekezünk. A harang hívó szavára templomba vonulnak a résztvevők és ezzel tulajdonképpen megkezdődik a Magyar Munkások Turista Egyesületének gát- és tóavató ünnepsége. 

A szentmisén a község németajkú ifjúsága szépen és tiszta kiejtéssel magyarul énekel. Élesen tűz a nap, midőn a tömeg hosszú sorban levonul a gáthoz. Dombtetőről pillantjuk meg először a három oldalt üde, pázsitos hegyoldallal körülvett tavat, amely így fentről kedvesen illeszkedik be az erdő koszorúzta völgykatlanba. A negyedik oldal szélesen kitáruló völgyrészlet, amelynek távlatában a Somlyó-hegy magánosan álló tömege rajzolódik ki. Az ünnepélyt rendező egyesület komoly alkotásvágyáról és munkakészségéről tesz tanúságot ez a hatalmas 30 méter hosszú, 3 méter magas völgyelzáró gát és a tó jobb oldalán emelkedő két méter magas zászlótartó kőpiramis. A tetszés szerint állítható zsilipszerkezettel most a felduzzasztott patak vize egy 25 méter széles, 60 méter hosszú, 2 méter középmélységű tavat varázsolt ide. A szorgalmas munkásturisták közel másfél éven át szorgoskodtak itt és a terv megvalósítására közel 800 pengőt és 1662 munkaórát áldoztak. A tó vize tiszta, magát a völgyet reggeltől alkonyatig napsütés éri. 

Az ünneplő közönség sorában ott látjuk gróf Esterházy Móricnét, az ünnepség fővédnökét, illetve a gát és tó keresztanyját, továbbá Zsitvay Tibor dr.-t, a Magyar Turista Szövetség elnökét, Badocsay László dr.-t, Komárom-Esztergom megye főispánját, Reviczky Istvánt, a járás főszolgabíróját, Récsey Kálmán dr. árvaszéki elnököt, Edelkraut Jenő körjegyzőt, Papp Béla miniszteri tanácsost és többeket a vármegye, járás és a község vezető férfiai közül, valamint a turista társegyesületek kiküldötteit, a község és a környék lakosságának szép számban megjelent résztvevőit. A völgy visszhangjától megerősödve száll az ének az egek felé. Komoly megilletődést vált ki a jelenlévők között a község tanuló ifjúságának érzéstől átfűtött dala. A Magyar Hiszekegyet németajkú gyerekek talán soha nem énekelték olyan megkapóan szépen, mint itt, ami elsősorban Molnár János helybeli agilis tanító érdeme. Az ének után Ankner Béla, az egyesület elnöke szívből jövő meleg szavakkal köszöntötte a megjelenteket és ismerteti a gát megalkotásának rövid történetét. „

„A Magyar Munkások Turista Egyesülete 1934. év október hó 21-én, vasárnap délután 1 órakor a Vértes hegységben lévő Gesztesvári menedékház várudvarán, a hazai turistasággal szemben legmegértőbb erdőbirtokos, gróf Esterházy Móric úr tiszteletére készített bronz relief leleplezési ünnepséget rendez. Az ünnepi beszédet dr. Prém Lóránd, az OTT főtitkára, az egyesület díszelnöke mondja.” „A Vértes-hegységben lévő gesztesi vár több mint hétszázéves romjai között kedves turista ünnepséget rendezett október 21-én a Magyar Munkások Turista Egyesülete. Díszelnökének, gróf Esterházy Móricnak bronzreliefjét leplezték le a vár udvarán. Az idő viszontagsága által megviselt és romokban heverő régi lépcsőtartó pillért  javították meg a szorgalmas munkásturisták és ide helyezték Antal Károly nagytehetségű szobrászművésznek, az egyesület volt titkárának alkotását. Találó volt az egyesület elnökségének a bronzrelieffel kapcsolatos meghatározása, amikor gróf Esterházy Móricot, a legmegértőbb magyar erdőbirtokosnak jelezte. Ezt a jelzőt az Egyesület díszelnöke a turistasággal szemben tanúsított megértésével érdemelte ki. Gróf Esterházy Móric lehetővé tette, hogy birtokán közel 8 km-es úthálózatot jelezzenek le, emlékművet építsenek, a gesztesi vár átengedésével pedig módot adott a Vértes-hegység első menedékházának megvalósítására. Két turistakocsi hozta a turistaegyesületek tagjait ez alkalommal a Vértesben a nagyszámban megjelentek lelkes ünneplésben részesítették az ünnepség színhelyére érkezett várzászló-anyát, gróf Esterházy Móricnét és fiát, gróf Esterházy Mátyást. A nemzetiszínű lepellel takart és virágokkal feldíszített relief előtt a magyar Hiszekegy elmondása után Ankner Béla, az egyesület elnöke köszöntötte a megjelenteket, kifejtette, hogy a magyar túrista természetszeretetéből adódik a hála és megbecsülés azok iránt, akik megértéssel viseltetnek velük szemben. Ilyen megértő és a túristatörekvéseknek lelkes pártfogója gróf Esterházy Móric. […]”

Ekkor már eldöntötte az egyesület, hogy a menedékházat tovább bővítik. Annak érdekében, hogy a „legkevesebb” kárt tegyék a romokban, a már megbontott délnyugati helység nyugati végéből kezdték meg a törmelék kihordását. t. „Nagyszerű férfimunkát, példát mutató turistamunkát végeztek a Magyar Munkások Turista Egyesületének tagjai, akik pihenőidejüket feláldozva, saját kezük munkájával bevezették a vízvezetéket a gesztesi várrom lovagtermében s az alatta lévő épületrészben épült menedékházukba. Ez a munka a tavasszal készült el s Gesztes várának tulajdonosa, gróf Eszterházy Móric beleegyezésével 12 köbméteres víztároló ciszternát építettek. Most az évszázados kövekből restaurálják az egyik bedőlt vártornyot is. Ez lesz a Vértes első kilátótornya, belsejében hálótermek sora és téli sí-szoba készül s a harmadik emeletre vasbeton födémszerkezetet húznak. A költségek részbeni fedezésére július 18-án este 8 órakor sétahajózást rendeznek a MFTR Eötvös téri állomásáról. Ugyancsak a munkásturisták Várgesztes községnél egy 30 méter hosszú és 3 méter magas völgyelzáró gátat építettek, miáltal egy 25 méter széles, 60 méter hosszú és kétméteres átlagú vízmélységű tó keletkezett, amelyet partfürdőnek képeztek ki.”

A fürdőgát azonban csak pár évig működött, utána teljesen eliszaposodott. A várudvaron elhelyezett Esterházy relief a II. világháború környékén tűnt el. A lenyomata sokáig látszódott még a cementes habarcsban.

ANKNER A II. VILÁGHÁBORÚ UTÁN

A világégés után megfogyatkoznak Anknerról a nyilvános feljegyzések. Ezt az időszakot az 1964-es fellebezésében írt rövid életrajzából tudjuk rekonstruálni. Állítása szerint 1945-ben a háború után személyesen ment be a Főügyészségre megérdeklődni, hogy az 1919-es ténykedései miatt felelőségre vonható-e még. Nősülni akart és emiatt nem akarta  „szerencsétlenné” tenni menyasszonyát. Az ügyészségen megnyugtatták, hogy nyugodtan nősülhet, mert ügye elévült. Ankner ezek után 1946-ban összeházasodott a nála 15 évvel fiatalabb Németh Erzsébettel. Ugyanebben az évben hal meg nevelőapja, Ankner Péter. 1946-ban feljelentés alapján (szerinte turista vonalról) távollétében házkutatást tartottak nála, majd beidézték a Nádor utcai főkapitányságra. Többszöri kihallgatás során sikerült minden ellene felhozott vádpontot megcáfolnia. Kihallgatása végén a detektív megkérdezte tőle:

– Tudja-e, hogy magának van egy halálos ellensége?

– Nem tudom – felelte –, mert én, tudomásom szerint senkinek nem ártottam, senkit nem bántottam.

A háború után Ankner rövid ideig a budai Élelmezési Kormánybiztosságnál állt munkába mint árustatisztikus, majd egy magánkereskedésben helyezkedett el, amit hamarosan államosítottak. Ez lett a 64. sz. Vas- és Edénybolt, amelyben kezdetben segédként, később boltvezetőként dolgozott. 1947-ben belügyminiszteri rendelettel a Magyar Munkások Turista Egyesületét is feloszlatták. A Gesztesi menedékházat a háború elültével elhagyták. 1947-ben — több helyszín mellett — itt forgatta Radványi Géza a Valahol Európában című filmjét.

Ankner a frissen alakult Vörös Meteor Vas és Edénybolt SK. turista szakosztályához igazolt, melynek hamarosan szintén a vezetője lett. Az ottani tevékenységeiről sajnos nem találtam részleteket. Az 1956-os forradalomban az akkor már 60 éves Ankner nem vett részt. „Az 1956-os ellenforradalom idején a házban lakó ÁVÓ-s főhadnagynak az igazolását elsőnek írtam alá. (Mint) a ház lakói ugyanis igazoltuk, hogy nevezett műszaki vonalon tevékenykedett.” 1958 őszén tudomására jutott, hogy egy akkoriban magas beosztású közéleti személy előtt tartott értekezleten valaki erősen támadta személyét. A magasrangú illető a védelmébe vette, mondván „hagyjátok csak Ankner Bélát, én nagyon jól ismerem, mindig nagyon rendesen viselkedett és soha nem ártott senkinek sem.”

1959 április 3-án két nyomozó jelent meg Ankner boltjában és felszólították, hogy kövesse őket. Autóba ültették, majd a lakásához hajtottak, ahol házkutatást végeztek, amely alatt nem találtak  semmi terhelőt. Az 1919-es eseményekkel kapcsolatos iratokat (a kinevezését és a Horthy korszak alatti vádeljárás anyagait, a Szegeden kiállított kényszerútlevelet, egyéb iratokat és fotókat) Ankner adta át nekik. A nyomozók az átadott iratokkal együtt magukkal vitték Anknert is a Tolnai Lajos utcai vizsgálati fogda épületébe. Itt pár napig fogva tartották majd megkezdődött a kihallgatása.

Ankner közel két hónapja volt már letartóztatva, amikor a nyomozó betekintést engedett neki a nyomozati iratokba, akkor is azzal a céllal, hogy írja alá őket. „Tekintve, hogy a jegyzőkönyvekben sok minden a tényeknek nem megfelelően, elferdítve volt rögzítve, nem voltam hajlandó aláírni és kértem azok helyesbítését. Nyomozóm erre nem volt hajlandó, ellenben igyekezett megnyugtatni, hogy sokkal jobb ha aláírom, másrészt a bíróság előtt amúgy is módomban lesz a vádak alól magamat tisztázni. Miután ezideig még kihágásért sem volt rendőrséggel ügyem, hittem a nyomozónak és aláírtam. Pár nap múlva nyomozóm magához hívatott és közölte velem, hogy irataim a Budapesti Legfelsőbb Polgári Ügyészségtől visszajöttek, tekintettel arra, hogy ügyem, miután vér nem tapad kezemhez, elévült. Örömmel és boldogan vettem tudomásul közlését. Emlékezetébe idézve, hogy kihallgatásom során említettem előtte, hogy a második világháború befejeztével hazatérve 1945-ben személyesen jártam a főügyészségen megérdeklődve, hogy az 1919-es ténykedésemért felelősségre vonható vagyok e. 

– No, azért haza nem engedjük! – folytatta nyomozóm – Hogy az eljárást ne kelljen megszüntetni, ügyét áttesszük a katonai bírósághoz, ott még nem szűnt meg. Ezek után átszállítottak a Fő utcai katonai bíróságra. Pár hét múlva egy ügyész hadnagy úr ismertette a a vádiratomat amelynek pontjai a valóságtól eltérőek voltak. Parancsnoklási joggal – rendelkezési lehetőséggel – voltam felruházva (mármint a monitorlázadás idején – a Szerk.) amelyekkel a valóságban nem rendelkeztem.  Észrevételezéseimet az ügyész úr feljegyezte és megnyugtatott, hogy a tárgyaláson ő is ott lesz és észrevételeimet szóvá teszi. Megemlítette, hogy még nem biztos, hogy első fokon, vagy mindjárt a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma tárgyalja az ügyemet. Lehet, hogy mint háborús bűnöst, de lehet, hogy gyilkosságra való szervezkedés címén vonnak felelőségre. Megdöbbenve tiltakoztam mindkét vádpont ellen. […]”

Bár ezek a sorok az 1964-es fellebezés során íródtak, az 1959. július 24-i zárt tárgyalás során hozott ítélet során Ankner Béla 10 év börtönbüntetést kapott. Továbbá 1/2 vagyonelkobzást és további 10 év közügyektől való eltiltást. Az ügyész leirata szerint, amikor Ankner 1919 augusztusában viszatért Budapestre, „első feladatának tartotta, hogy bemenjen az óbudai tengerész laktanyába és további árulásával segítse a fehér tiszteket a kommunista meggyőződésű elvtársak felkutatásában. „

Ankner Béla a Budapesti Katonai Börtönben kezdte meg büntetését. Itt összesen 102 napot raboskodott, majd átszállították Vácra. 1960-ban már újra Budapesten, az Országos Börtön rabja volt. A könyvemben közölt idézetek Ankner Béla fogolykartonjából valók, amelyet a Budapesti Levéltár munkatársai, Korinek Tamás és Málik Zoltán segítségével sikerült felkutatni. A dokumentumok jóformán végigkísérik Ankner börtönéveit, a hol géppel, hol kézzel írt jellemzések pedig egy megtört, idős embert tárnak elénk, aki tisztelettudó, dolgos és örömmel kezeli a börtön faliújságját. A dokumentumokból kiderül, hogy kit jelölt ki külső kapcsolattartónak, megtudjuk hány levelet írt (hogy kinek és mit, az sajnos nem derül ki), mikor kapott csomagot. A karton legvégén az egészségügyi vizsgálatok eredményei találhatóak, melyek szerint komolyabb betegsége ezidőben nem volt.

Online kutatásaim során akadtam rá Lovas István néhai publicista 1991-ben adott interjújára, amelyet a Magyar Hírlap közölt: — „ Egy zárkában voltam rövid ideig Ankner Béla bácsival. Ő azért volt például bent, mert 1919-ben a Tanácsköztársaság leverésekor az egyik olyan monitoron volt kazánfűtő, amelyik felvonult a Tanácsköztársaság ellen. Ezt az embert hetven valahány éves korában vitték be, és nagy ítéletet kapott.” A valóság az, hogy Ankner 63 évesen került börtönbe. Lehetséges, hogy Lovasnak a cellában kazánfűtőként állította be magát, de ma már tudjuk, hogy jóval fajsúlyosabb szerepe volt az ellenforradalomban. Egy későbbi írásában Lovas szintén említi Anknert, miszerint 1965-ben emeltek vádat ellene, ami nem tükrözi a valóságot, hiszen akkor szabadult. Téves az a kijelentése is, hogy Ankner a börtönben hunyt volna el. Végül 1965. december 6-án szabadult feltételesen. 1959 májusi letartóztatása után több, mint hat évet raboskodott egy 40 évvel ezelőtt elkövetett tettért. Fiatal feleségét elvesztve Ankner egyedül maradt. A túrázást még a hetvenes években is folytatta. 1966-ban a Világesemények Dióhéjban című folyóirat útirajz pályázatot hirdetett. Ankner is küldött be anyagot, amiért dicséretben részesült.

 Ez az utolsó előtti említése nevének a magyarországi sajtóban.

Az itt közölt könyvrészleteket szerzői jogok védik, amelyeknek értelmében a szöveg elemei sem egészükben, sem részben nem másolhatók a szerző engedélye nélkül. 

A hamarosan megjelenő, közel 500 oldalas könyv részletesen dolgozza fel Ankner Béla életét, bepillantást engedve a két világháború közti turista életbe korabeli újságcikkek és levéltári anyagok alapján.

A könyv tartalomjegyzéke:

-A kezdetek: Kerékpár (1912-1918)

-Ellenforradalom (1919)

-A Tanácsköztársaság után

-Az egyesület megalakulása (1925)

-A Hirczy-emlékmű (1929)

-A Szarvas-kút forrás foglalása (1930)

-A Várgesztesi Menedékház (1932)

-A „pesti turisták” Várgesztesen

-A fürdőgát építése (1934)

-Az Esterházy-relief (1934)

-Sanyi (1934)

-Az erdőtörvény (1934)

-A soha át nem adott gesztesi Szent István torony (1935-39)

-Turisták csatája

-A világháború kapujában

-Háború után

-Börtönévek

TURISTASZÁLLÓ A VÁRGESZTESI VÁRBAN

Építész: Erdei Ferenc (OMF)

Statikus: Szlávik Tibor (OMF)

Gépész: Pálus János

Régész: G. Sándor Mária

Kivitelező: OMF Visegrádi Építésvezetősége

Építésvezető: Kiss László 

Fotók: OMF (Dobos Lajos) 

A romantika nagy élménye és témája: a repkénnyel benőtt, festői rom, a középkori vár „bús düledéke” egy évszázad alatt sokat változott tartalmában és jelentésében. A hősi múlt megszépítő látomása helyébe a történelmi valóság megismerésének igénye lépett, s a történelmet éppúgy, mint annak fennmaradt tanúit, a műemlékeket mindenféle repkénytől megtisztítva akarjuk látni és értékelni. Ez a „deromantizálás” nem csökkenti, csak más, talán mélyebb és igazibb alapokra helyezi a múltunk emlékei iránti érzelmeinket, s talán ezek az igazibb érzelmek is belejátszanak abba a törekvésbe, hogy nem csupán műtárgyként, hangulati elemként akarjuk megtartani, hanem lehetőleg újra élővé, mai életünk szerves részévé kívánjuk tenni műemlékeinket. E törekvés szép példája a Vértes hegység egyik vadregényes hegyormán álló gesztesi vár romjainak feltárása és restaurálása. 

A vár XIV. sz. első felében épült, királyi várként említik az oklevelek, de szerepe nem annyira hadászati, mint inkább pihenésre, vadászatra szolgáló várkastély. Az 1960—1962-ig történt ásatás eltávolította a beomlott falak és boltozatok törmelékrétegét, és tisztázta a vár eredeti alaprajzi elrendezését. A földszinten hosszabb szakaszon (a mai étteremben) épen maradt a dongaboltozat, míg a többi helyiségekben a boltvállindítások és a középfőfal egyértelművé tették az eredeti állapotot. A helyreállítás munkája kettős feladatot jelentett az építész számára. Az egyik: a vár meglevő részeinek konzerválása és a romantikus rom eredeti építészeti értelmének lehetőség szerinti visszaadása bizonyos értelmező kiegészítések segítségével, egyszóval: a rémélményből építészeti élményt létrehozni. A másik: a viszonylag sok ép részletet megőrzött várba a restaurálás során új életet önteni, újra használhatóvá tenni. Erre az épület belső adottságai és a tájban való elhelyezkedése folytán szinte magától kínálkozott a turistaszállóvá való felhasználás lehetősége, annál is inkább, mivel a romok között már régebben is próbáltak kezdetleges menedékházat kialakítani. A végleges megoldás első vázlatterveit Szanyi József készítette 1960-ban majd a terv részletes kidolgozásának stádiumában Erdei Ferenc vette át a feladatot. Ez a többéves munka a szigorúbb elvszerűségre és következetes módszerekre törekvő műemlékhelyreállítási irányzat egyik első eredménye volt.