A hajdani újság, a Tata-Tóvárosi Hiradó (1881-1919) hasábjain megjelent útleírás Vitányról és Gesztesről.
„Megyénk megtekintésre méltó vidékekben éppen nem szűkölködik, sőt mondhatni, hogy városunk környéke igazán meg van áldva a természet minden szépségével. Ezek közé tartoznak minden esetre a környező Vértes bérczei is, melynek erdei s enyhadó ligetei között oly sokszor álmodja át ébren a tikkadt vándor a Tempe gyönyöreit. – S ami kiválóan emeli e pompás vidék impozáns látványát, az bizonyára a város környékén látható régiségeknek köszönhető, amilyenek Vithán és Gesztes, továbbá Gerencsérvárak, a mindszenti kolostor és a majki kamalduliak épületének maradványai stb. Ezeknek megtekintését tűztem ki czélul ; elsőben Vithánt és Gesztest néztük meg. Zsemlyén vártuk be az éjet, mivel este érkezénk oda, hogy onnan induljunk el hajnalban per pédesz aposztolórum, Vithánra.
Nagyszerűen kedvezett az idő. A nyert utasítás szerint indultunk el egyik barátommal Zsemlyéről, melynek tiszta, falusias modorú kis házai tartóztatólag integetének felénk. A temető mellett becsavarodva, gyönyörű mogyoró- és cserbokrok között vezetett utunk felfelé. Csakhamar az erdő sűrűjében veszett el nyomunk s az énekelgető madarak kedves danáján, meg a fák lombjai közül előpislogató égen kivül, mit sem hallottunk és mit sem láttunk. Kezdtünk neki izzadni, mert az utat egyikünk sem tudta. Különben is út erre nem igen vezet sehol, mert az itteni babonás nép azon hitben van, hogy a várban eltemetettek szellemei kóborolnak erre s a sűrűbe csalogatják az eltévedt vándort. A sok bokor, tövis agyonszaggatá ruháimat s szinte boszankodni kezdék a szokatlan nehéz gyalogláson.
Nem egyszer kellett óriási sziklatömeget megmászni s hason csúszva kerülni ki a galagonya töviseit, hogy tovajuthassunk. Már igen benn vagyunk az erdőben, s kezdék az irányról is gondolkozni, mikor rémülve veszem észre, hogy rossz úton járunk. Utczu neki, vesd el magad, s az ijedtségtől sarkalva rohantunk a vadaskertnek. Elfelejtettem én most minden izzadást, nem siettem, de mondhatom, hogy rohantam előre, s ime amint kibontakozék a sürüség, s a bükkösök árnya alól az előttünk elterülő tisztásra tekinténk, mit látunk? Egy festői csoportozatot, a legelőcsordát gulyásával együtt. Mint örültem ekkor, hogy embert láttam. Hát mikor még magyarul szólott hozzám, szerettem volna agyoncsókolni naptól barnult arczát, melyről a valódi jóság tükrözék vala szemeim elé. Kissé megpihentünk mellette, miután idáig körülbelül másfél órán át nyeltük az illatos levegőt, s másfél óra alatt jártuk be a fél óra alatt megtehető utat. Rágyújtok most diadalittasan, mert a mi gulyásunk olyan útleírást adott, hogy merre menjünk, hogy ez egy touristának is becsületére vált volna.
Társam leheveredett a fűbe eprészni, mig én e derék emberrel voltam elfoglalva. Végre szívély és búcsú után a vadaskertnek tartunk, ölnyi magas, fa kerítéssel körülvett térség ez, hol az uraság fölösleges vadjait szokta tartani. E mellett tartánk egy ideig, mig az úgynevezett »Hármashalom«-ig jutottunk, itt derékszög alatt megfordulva az előttünk álló ösvényen egyenest előre vágtattunk. A hely nem éppen elhagyatott erre, s ez jó sikerrel biztatott. Fölmegyünk a dombra, s fákon s hegyeken kívül mit sem látunk. Már kissé kezdénk desperálni, mint Kolumbusz emberei egykor. Menjünk át a szomszéd dombra, mondám útitársamnak, ki jó botanikusnak mutatkozék, mert mindig a növények közt bujkált eper után.
»Jó – talán ott majd látunk valami nyomot, ha nem, visszafordulunk a gulyáshoz.« A szomszéd domb azonban kezde meredek lenni. Egyre nehezebb lesz az út.
Sziklatömbök elszórva, kidőlt fatörzsek, gallyak s csipkebokrok neheziték keserves utunkat, s fákba fogódzva, s botunkra támaszkodva tudtunk csak vagy félórai derekas hegymászás után a tetőre jutni. Pompás látvány! – A nap éppen átszűrődött a fák lombjai között, melyen még csillogott a reggeli harmat s az egész vidék lenge ködburokba volt takarva, s a vár előttünk terül el s a reggeli pongyolájában fölséges látványt nyújt a szemlélőnek. Első megpillantásakor „Éljen Vithán, Éljen Magyarország ! kiáltásokban törtünk ki, s lefelé törtettünk a száraz haraszttal borított hegyoldalról. Nagyon meredek volt, ép úgy, mint amily megmászhatatlannak látszott Vithán déli oldala is. Végre kigyózó utat tevén lekanyarodtunk s ott álltunk Vithán alapzatának tövénél, az óhajtott czélnál. Az út fölfelé mindenütt meredeknek mutatkozott, de találtunk egy vizmosást, a melyen a rég volt eső nyomai még meglátszának, s ezen indultunk fölfelé.
Újult erővel termettünk az iszonyú falak előtt, melyeknek látása önkénytelenül is őseink nagyságát juttatták eszembe, mikor a néma emléket megpillantám. De most az a kérdés merült fel: mint jutunk a várba? A fal meredek, és utat épen nem láttunk. Szanaszét kövek, romdarabok, de út sehol. Én vállalatunk sikere miatt, merészségre vetemedtem; ugyanis egy kidőlt fát czipeltünk oda társammal, s míg ez tartotta, fölmásztam a bástyára, honnan egy hatalmas ugrással a várban termettem. Óriási falak meredtek elém mutatva a múlt századok nagyságát, mutatva a helyet, hol hazájukat védve tanyáztak őseink, de kiknek utóbb erkölcsileg romló utódai pusztítás és fosztogatásra használták fel a várt. Hogy mikor épült? Azon a századok nyoma fekszik, de ki sem kutatja.
A legrégibb tudósitás 1440-ből ered, mikor a vár már fönnállott s a Rozgonyiak birtokába ment át. 1445-ben Ujlaki akarta kézre keriteni, miután már előbb 1443-ban Gergelaki Sandrin és Bedegei Benedek csókakői várnagyoknak adatott jutalmul. 1446-ban felerészben újra Rozgonyi János lett a vár ura. Már 1450-ben rablás történt itt s ez idő óta folyton viszálykodtak a vár urai a szomszédokkal. 1458-ban Mátyás király megerősítette ifjú Rozgonyit Vithán birtokában. 1529-ben II. Szulejmán ejtette birtokába, mig 1530-ban I. Ferdinánd hadai. 1543-ban Achmet felgyújtatta, s lerontatta, úgy hogy soká nem tudták helyreállitani.
1547-ben Nagy László volt várnagya. 1566-ban júl. elején Salm gróf foglalta a törököktől vissza. Utóbb rabló kalandoroknak szolgált menedékül, miért is Schwarzenberg és Pálffy 1593-ban a várat légberöpiték. Az a maradvány, ami manapság is látható. A falak kalcit kövei már feloszlásnak indultak ugyan az esőnek oldó természete által, de a közte levő ragaszték nem enged, olyanná vált az, mint a homokkő. Az egészet körültekintém. Alapja hasonlít egy négyzethöz, melynek csúcsai le vannak nyírva. Bástyái is állnak még, de igen rongált állapotban, a többiek sincsenek valami jó színben, de mégis megjárják. A pincze betömve, a kutat szintén kövek és törmelékek töltik be. Milyen különbség a jelen és múlt közt! Hajdan őseink sarkantyús csizmái kopogtak a márványozott termekben, most az őzek, szarvasok, de leginkább a gyíkok és kígyók ütik fel itt tanyájukat, s hol hajdan a halált szóró ágyuk pislogattak az ellen felé, ott ma a fák szelíd árnyas lombjai integetnek az utazó felé, hívogatva azt, hogy tekintené meg a várt, mely oly elhagyatottan búsong e néma magányban. A fák lombjai is szüntelen zúgják a »memento mori«-t és figyelmeztetnek az omló falak, hogy mindennek el kell múlni.
S most – szent borzalommal és bámulattal nézi a törpe emberiség e várat, s fölkiált: »Hogyan építették ezt ilyen nagyra és erősre ?« Ez az egész, amivel tartozik a múltnak s haza menvén a feledés karjai közé veti fölmerült érzelmeit s feledi, hogy volt Vithán. Igy volt utitársam is, ki örökösen az eprészetet tanulmányozta, mig én a várat kutattam át, nem találnék-e valami ércz- vagy felírásos kődarabot, de mit sem találtam. Hazamentünk a rekkenő melegben, s valóban nagyon jól esett a hűvös fák alatt járni, hol a nyájas alkonyi szellő simogatta kaczéran hajfürtjeimet.
Nagyon soká tartott a hazafelé ügetés. A tikkadtság és szomjúság is erőt vett rajtam. Útitársam meg is fogadta, hogy többé nem megy Vithánra, mert arra – kevés eper van. Másnap a Gesztesre való átmenetelt tűztem ki czélul, de erre már csak magamnak kellett vállalkoznom, mert útitársam haza – Tatába ment.
Zsemlyéről, a hol szállva voltam, ½ 7-kor indultam el a közel levő Gesztes várát megtekinteni. A szőlők mellett kanyarodtam ki a faluból, a szénbánya felé, melynek iszonyú torka ott tátongott egy puskalövésnyire a falutól. E szénbánya ezelőtt magánosok birtoka volt, jelenleg pedig a tatai gróf birtokai közé tartozik.
Évenkint 40-50,000 mázsa szenet nyernek, amellyel a vidéket látják el, részint pedig a közel levő mészégetőknek szolgáltatják ki jó pénzért. E bányák egyike nem régiben kiapadt, mindazáltal vannak ágak, melyek valóságos kincsbányáknak nevezhetők széngazdagságuk miatt. A bányák mögött nem messze a mészégető kemenczék foglalnak helyet, amelyekhez legnagyobb sajnálatomra nem közeledhettem az iszonyú hőség miatt, amelyet épen akkor kifejtettek. Mind az öt működött. Tovamentem és nem sokára vetések közt kelle barangolnom, mig nem a gesztesi erdő tölgyese fogadott be árnyába, hol kellemetes volt gyalogolni. Ezen erdőnek nagyon regényes színezete van, a vad virágok tengernyi faja tenyészik itt, illatát terítve el szőnyegül a vidékre, míg a bokrok között a málna és csipke díszesítik a tisztásokat. A faluig már mindig erdőben mentem, melynek sűrűsége nőttön-nőtt. Végre távoli harangszó jut füleimhez, misére hívogatva, mire meggyorsítám lépteimet, hogy még idején a templomba juthassak. Nem is kellett sokáig mennem, mikor egyszer csak ritkul az erdő, az út kiszélesedik, s előttem áll az 50-60 házból álló falu, háttérben a magas hegyen nyugvó várral. Csinos külsejű templomát tekintém meg először, melyet Esterházy Mór restaurált, de mondhatom sok csínnal es ízléssel. Renessance stylban meglehetős csinos kivitellel. Különben a csín az egész falut jellemzi, melynek szorgalmas német lakói, fajuknak e jó tulajdonát ide is elhozták magukkal. Gróf Esterházy József telepíté le ide őket, s a tatai grófnak képezi e falu is birtokát. Nem tudván németül, magamnak kellett a várbafölmenést kipuhatolnom.
Nem is sokat tanulmányoztam a fekvést, csak úgy vaktában szemben a heggyel elindultam felfelé. Hanem mondhatom, gyönyörű fekvése van e várnak. Térdig érő erdei virágokkal átszőtt fűszőnyegen keresztül haladtam a hegy lábáig, amelyet sűrű erdő födött el szemeim elől. Jobbról-balról, érdekesnek találom megjegyezni, hogy sok dió nagyságú epret találtam, amelyeknek sem szaguk, sem ízük nem volt. Csodálkoztam ezen igen s mikor a faluban utóbb megkérdém, micsoda eper ez? a kérdezett »menyasszonyeper«-nek nevezte. A hegylábnál azonban már nem voltak ilyenek, hanem csak azokból a közönséges apró földi szamócákból láttam egy másik ritkább fajt, az úgynevezett »ropogós epret«, melynek színe zöldesfehér, s igen zamatos. Ezek nagyobbszámmal fordulnak itt elő a mindinkább összetorlódó bokrok alatt. A haraszt bokáig érő lett, s a kövek melyek időnkint a várból lehengerednek, mind nagyobb számban kezdének feltűnni. Először csak hajladozni kellett s az ágakat szétválasztani, de utóbb oly sűrűek lettek a bokrok, hogy csak hasoncsúszással tudtam tovajutni. Időnkint pihentem s hallgatóztam az ijesztő csendben, valjon nem hallanék-e emberi lépéseket, hogy mégis útbaigazítást kérjek. De egészen más kötötte le ekkor figyelmemet. Egy kis őz család jött bukdácsolva s amint megpillantottak, iszonyú ugrásokkal szökve át a bokrokon, rohantak lefelé. Szinte mérges voltam magamra, hogy e kedves kis állatokat elijesztém. Sietve akarok útnak indulni s — oh fatum, a kalapomat egy kinyúló ág néhány méternyire visszavágta, mit tegyek? Összes praeparátumaimmal kénytelen voltam visszavánszorogni a kalapomért. Szerencsére nem sokáig kellett már törekednem előre, mert egyszer csak előttem termett a két emeletes várfal. Az üldöző fátum azonban úgy látszik ma nyakamra nőtt, mert épen a kapu jobb oldala mellett jöttem ki s azt a bokrok miatt nem látván, jobbra indultam el keresni a – kaput. Természetesen az egész várat meg kelle kerülnöm, mire ismét a kapuhoz értem.
Komoran állt előttem mohlepte antik színezetével, mintegy figyelmeztetve a méltatlant, hogy lábát ne tegye ezen be! Valóban a környéken az a monda van elterjedve, hogy a várt szellemek őrzik. Egy ottani embertől hallottam, hogy ő követ akart onnét lopni háza építéséhez s éjfélkor ment oda; amint szedi a köveket, egyszerre csak megrepednek azok s hatalmas zúgással repkednek körüle; mire megijedten kocsit lovat hátra hagyva lefutott a faluba. Néhány percz múlva már lovai is jöttek haza a kocsival. Ezen időtől fogva nem bántják a vár köveit. S hogy a közelben fekvő várak között a gesztesi még épségben van, tán éppen ennek köszönheti. Különösnek tetszett előttem, mielőtt e babonás mondát hallám, hogy az ajtó s ablakpárkányzatok homokkövei még mind oly épek, sőt jobban mondva csinosak. Belül a termek s az ablakok nagysága valóban meglepett. A vár belseje góthikus modorban épült, miből következtethető, hogy a XIV. században épült. Adataink igen csekélyek e várról.
Vithánnal együtt Tata fiók-vára volt. Eleinte királyi birtok, de később 1440-ben Rozgonyi Jánosé lett. Rozgonyiak birták egész Mátyás királyig, aki sajátjává tette vétel útján e várat, amely vadászatai közepett pihenő helyül szolgált. 1518-ban Somy Gáspár bírta zálogban. 1543-ban Achmet pusztitotta, de 1566-ban Salm Eckardt visszafoglalta. 1594-ben Szinán pasa újra felgyújtotta, de Pálffy és Schwarzenberg 1598-ban elfoglalván a várat, azt ismét helyreállították és használhatóvá tették annyira, hogy 1600-ban Vithán ki volt már törölve a várak sorából, mig Gesztes még mindig Tata fiók-váraként szerepelt. 1629-ben fel van említve, hogy hetenkint 10 gyalogost küldtek Tatából Gesztes védelmére. 1633-ban már romjaiban volt a vár. Igazán, ha jól megnézi az ember e várat, elbámul, hogy lehetett ily erős fészket bevenni. De csak hamar észreveszi a szemlélő a vár építésének hibáját. A várba ugyanis egy csigaemelet módjára készített kocsi-út vezet, amelyen az ellen bátran közeledhetett a várhoz anélkül, hogy a várban észrevehették volna őket. Továbbá átellenében van az úgynevezett »Kopaszhegy«, amelyről a törökök minden fát kipusztítottak, s rettenetessé tevék Gesztes várára nézve, amelyet innen halomra lődözhettek. Különben ezeket leszámítva kitűnő helyen épült. Képzeljenek ugyanis a t. olvasók egy behorpasztott tetejű hegyet, melynek horpadásában van Gesztes, s fogalmuk lehet róla. Természet alkotta bástyák veszik körül, amelyen belül a vár magassága 2-3 emeletnyi, mig a bástyán kívül tekintve alig van egy földszinti ház magasságú.
Itt még az emeletre is fel lehet mászkálni, nem úgy, mint Vithánnál, hol a puszta falakon kívül mit sem lát az ember. Sőt még holmi boltozott pinczefélének is bemásztam az ablakán, melynek homokköveiben még most is lehet látni az ellopott ablakrács helyét. Rémesen kongták vissza a vastag falak lépéseimet, s önkényt is eszembe jutott, hogy ez valószínűleg czinterem lehetett valaha. Érdekes volna itt ásatásokat rendezni s elhárítani a sok leomlott téglát. A történelem és az archaeologia, hiszem, igen sok érdekes adatot szerezhetne. A téglák újabb eredetűek s csak az ágyúk által ütött rések vannak betöltve vele. Egyet találtam, melyen valami „K“ betű volt, talán Kéry gróf nevét akarja jelezni, mert ennek volt e tájon vára, de adatok hiányában nem tudom, valjon e helyen-e, vagy Somlyó hegyén. Ez utóbbi van megemlítve, de azt mi adat sem bizonyítja, hogy a Zsemlye mellett levő Somlyón vár lett volna. Délre harangoztak mire visszaindultam. De nem azon az úton, amelyen jöttem, hanem a csigamenetű úton kanyarodtam le, odahagyva a vár regényes táját, amelynek megtekintését életem egyik legszebb perczei közé sorozom, mert oly gyönyörű vidéket, minő Gesztesnek van, ritkán lehet találni.”
VIDÁMVÁRY MIKLÓS 1885.
Forrás: Tata-Tóvárosi Hiradó 1885 (VI/1-52)1885-12-05 / No. 49