A Gesztesi vár történetével kapcsolatban legtöbben természetesen magára a középkori erősségre gondolnak. A vár környezetében azonban számos olyan, ma már csaknem teljesen feledésbe merült létesítmény is található, amelyek egy-egy korszak gondolkodását, természethez való viszonyát és turisztikai elképzeléseit tükrözik. Ezek közé tartozik a Várgesztes falu alatt egykor létezett völgyzárógát és a hozzá kapcsolódó tó is. Létezéséről ma már csak kevesen tudnak, pedig megépítése a két világháború közötti Vértes egyik legjelentősebb társadalmi összefogásának eredménye volt.
Az 1930-as években a Vértes turizmusának fejlődésében meghatározó szerepet játszott a Magyar Munkások Turista Egyesülete (MMTE), valamint annak egyik legaktívabb szervezője, örökös elnöke, Ankner Béla. A gesztesi vár romjai között kialakított menedékház rövid idő alatt rendkívül népszerűvé vált, ezért Ankner felvetette Várgesztes elöljáróinak, hogy közösen valósítsanak meg egy újabb fejlesztést, amely egyszerre szolgálhatná a helyi lakosságot és az ide érkező turistákat. 1933 tavaszán fogalmazódott meg az elképzelés egy fürdőtó kialakításáról a vízben szegény Vértesben. Az MMTE felismerte a kezdeményezés jelentőségét, hiszen a tó a menedékház vonzerejét is tovább növelhette. Ugyanebben az időben, Ankner kezdeményezésére és támogatásával, Graf Mihály plébános elnökletével megalakult a Várgesztesi Kultúr és Szépészeti Egyesület is, amely fontos szerepet vállalhatott a helyi szervezőmunkában. Mivel a korábbi tó addigra már teljesen eliszaposodott, helyét pedig az Esterházy-uradalom erdősítésbe vonta, új helyszínt kellett keresni. Végül a falutól északra húzódó patakvölgy nyitottabb szakaszára esett a választás, amelynek kijelölését gróf Esterházy Móric is jóváhagyta.
A munkák 1933-ban kezdődtek meg. A kivitelezés különlegességét az adta, hogy azt szinte teljes egészében társadalmi munkában végezték. A Magyar Munkások Turista Egyesületének tagjai hétvégenként úgynevezett munkatúrákon dolgoztak a helyszínen, később pedig a várgesztesiek is egyre nagyobb számban kapcsolódtak be az építésbe. Az avatáson Ankner Béla külön is kiemelte, hogy a létesítmény az önkéntesek szabadidejének feláldozásával jött létre. A fennmaradt adatok szerint a beruházás mintegy 800 pengőbe került, miközben 1662 munkaórát fordítottak az építésére.
Az elkészült völgyzárógát közel 30 méter hosszú és 3 méter magas volt. Kőből építették, zsiliprendszerrel látták el, amely lehetővé tette a vízszint szabályozását. A felduzzasztott tó körülbelül 60 méter hosszú, 20–25 méter széles volt, átlagos vízmélysége pedig megközelítette a két métert. A partot fürdőzésre alakították ki, így a tó nem pusztán víztározóként, hanem valódi strandként is működött. A tó mellett egy díszes kőpiramis is állt, rajta márványtáblával. Az avatáskor a létesítmény hivatalosan a Margit gát- és fövenyfürdő nevet kapta, gróf Esterházy Móricné tiszteletére.
Az ünnepélyes átadásra 1934. július 15-én került sor. Az eseményen részt vett a megye és a magyar turistaság számos vezető személyisége, valamint természetesen a környék lakossága is.
Az ünneplő közönség sorában ott látjuk gróf Esterházy Móricnét,
az ünnepség fővédnökét, illetve a gát és tó keresztanyját, továbbá
Zsitvay Tibor dr.-t, a Magyar Turista Szövetség elnökét, Badocsay
László dr.-t, Komárom-Esztergom megye főispánját, Reviczky Istvánt, a járás főszolgabíróját, Récsey Kálmán dr. árvaszéki elnököt,
Edelkraut Jenő körjegyzőt, Papp Béla miniszteri tanácsost és többeket a vármegye, járás és a község vezető férfiai közül, valamint
a turista társegyesületek kiküldötteit, a község és a környék lakosságának szép számban megjelent résztvevőit.Magyar Turista Élet, 1934 (2. évfolyam, 1-24. szám)1934-08-28 / 12.
szám, 5. old. Hatalmas völgyelzáró gáttal tavat varázsolt a Vértesbe az M.
M.T.E.
Az avatást követően úszóversenyeket rendeztek, csónakok szelték a vizet, majd a résztvevők közösen fürödtek a frissen elkészült tóban. A korabeli beszámolók alapján jól érzékelhető, hogy a gát nem csupán műszaki létesítmény volt. A Vértes turisztikai fejlődésének egyik szimbólumává vált, amely a menedékházzal együtt egy modern, természetközeli kirándulóközpont kialakulását szolgálta.
A tó azonban néhány év alatt fokozatosan eliszaposodott, így egyre kevésbé volt alkalmas fürdőzésre. Később ugyan megpróbálták kitisztítani, ám a munkálatok félbeszakadtak, így a tó lassan elveszítette eredeti szerepét. Az 1940-es és 1960-as évekből fennmaradt fényképek már egy fokozatosan eltűnő, feltöltődő medret mutatnak. Mára a természet szinte teljesen visszahódította a helyet, és a gát egykori jelentőségére már csak régi cikkek, helyi anekdoták valamint néhány régi fénykép és a gátrendszer maradványai emlékeztetnek.
A két világháború közötti építők olyan problémára kerestek választ, amely napjainkban ismét egyre aktuálisabbá válik. A Vértes ma is vízben szegény térségnek számít, miközben a klímaváltozás következtében egyre gyakoribbak a hosszan tartó aszályos időszakok. A csapadék helyben tartása, a kisebb vízvisszatartó létesítmények szerepe ma már nemcsak természetvédelmi, hanem vízgazdálkodási szempontból is felértékelődött. Éppen ezért érdemes eljátszani a gondolattal, hogy vajon nem lenne-e indokolt a történeti völgyzárógát helyének újbóli vizsgálata, és – amennyiben a műszaki, vízügyi, természetvédelmi és örökségvédelmi feltételek ezt lehetővé teszik – egy korszerű, a mai követelményeknek megfelelő vízvisszatartó létesítmény kialakítása. A Várgesztesi Turista és Várbarát Egyesület hosszabb távú elképzelései között ez a gondolat már szerepel. A cél természetesen nem egy múltbeli állapot egyszerű másolása lenne, hanem annak megvizsgálása, miként lehetne a történeti örökséget a 21. század kihívásaival összhangban újra értelmezni. Egy ilyen projekt egyszerre szolgálhatná a helyi természeti értékek megőrzését, a vízmegtartást, a turizmus fejlesztését és a Vértes múltjának méltó bemutatását.
HARTDÉGEN ÁKOS