A török megszállás alatt Tata hamar bekapcsolódott a birodalom gazdasági és kulturális vérkeringésébe. A törökök is fontos, helynek tartották és a környék vallási központjává tették. A tatai szent dzsámi egyike volt az ország kevés számú nagyobb török templomainak. Tata visszavétele után a
vár kijavításával és megerődítésével egyidejűleg őrségét is megerősítették. Őrségről Stephan Gerlach naplójából kapunk felvilágosítást ebből az időből. Gerlach Ungnád Dávid követet kísérte el Konstantinápolyba és úti élményeit naplójában rögzítette. 1573. június 13-án érkeztek Komáromba. Gerlach erről így ír:
,, … A (komáromi) bástyáról a Dunától jobbra látni Gesztest, a fehér török erősséget s látni Tatát, mely a mienk s ide két mérföldre van és Geszteshez oly közel esik, hogy
a tataiak láthatják szabad szemmel, mint lovagol be s ki a gesztesi török őrség. Tatában van százhetven vakmerő legény, kik kapitányukkal, Ferdinánddal (ez akkor Komáromban volt, nem nagy ember, feketebarna, sűrű nyírt szakállal, farkasbundában, szolgái fehér öltönyben) vitézül küzdenek a törökkel és sokat leöldösnek közülük …’,
Musztafa pasa Miksa királytól a végbeliek portyázásai miatt 1575-ben többek között Tata lerontását is követelte.
A levélnek nem sok foganatja volt a tataiaknál, mert már ez év április 10-én újra panaszkodik Musztafa a tataiak és kapitányuk, Rosenberg Kristóf miatt, aki „… méltatlan dolgokat mivel Buda tartományában, az hatalmas császár városain, faluin, és mihozzánk tartozó egynéhány faluinkon.” Persze a panaszkodás nemigen zavarta a tataiakat. Vígan portyázták, hadakoztak tovább. Musztafa pasa 1576. május 17-én Trautsonn Jánosnak írt levelében ismét azt írja, hogy „… a tatai kapitány a hatalmas császár jobbágyaira vörös nyársakat küldöz, ragadoztatja, tömlöcözteti szegényeket…”. Ugyanennek a hónapnak 14. napján a tataiak a komáromiakkal a váli csordát elragadták és a váli beslia agát „… rút förtelmes sebben hagyták…” A vállalkozások sűrűsödése és az elszenvedett veszteségek a törököket is óvatosságra késztették. Így történt, hogy a végbeliek egyik nagyszabású vállalkozása nem sikerült. 1576. szeptember 13-án a lévai, újvári, nyitrai, komjáti, surányi, komáromi, tatai várak népe ezer lovassal és 700 gyalogossal Zsámbékhoz közel, Tök község mellett lest vetett a törököknek. Ezek azonban észrevették a lest és idejekorán visszavonultak. Zsámbékot többször próbálgatták a végbeliek sikertelenül, míg végre fáradozásukat siker koronázta. 1577. április 26-án írja Musztafa pasa Ernő főhercegnek Budáról, hogy előtte való nap a tataiák, veszprémiek, pápaiak „… hétszáznál többen felkészültének és a zsámbékiakat lesre vették, kit elvittek… kit levágtanak…”
A portyázók azonban nemcsak a környéken levő török őrségeket nyugtalanították, vállalkoztak nagyobb útra is. Musztafa pasa 1576. szeptember 25-én kelt levelében olvashatjuk, hogy a komáromi és tatai hajdúk Óbudára jöttek és a várost, valamint a lőportörő malmot akarták felgyújtani, de a terv nem sikerült és rabul estek.
Gesztes nagyon közel esett Tatához és állandó fenyegetést jelentett. A várban 100 gyalogos (Pferdt) és 15 lovas (Fueßknecht) volt, azaz 115 fős őrség. Az 1577-es Merényi-féle összeírás ennél alig több gyalogost említett a várban. Török zsoldjegyzékek szerint 1569-ben fele ennyi müsztahfiz, körülbelül 50 fő volt a budai szandzsákhoz tartozó várban. Gesztesre különösen ügyeltek a tataiak, szinte nap mint nap portyáztak körülötte. A tataiak gesztesi portyázásai a budai pasák leveleiben sűrűn előfordulnak. Musztafa pasa írja 1578. március 23-án, hogy a tataiak Gesztes alját egy nap háromszor száguldottak meg. Nemcsak Musztafának, hanem utódának, Ovejsznek is meggyűlt a baja a tataiakkal. 1579. júliusában írja, hogy a tataiak ismét Gesztes alatt jártak, majd újabb levélben újra arról panaszkodik, hogy augusztusban háromszor is megjárták Gesztest és a bennlevő törököket igyekeztek kicsalni. Néhány török ki is ment, de vesztére. A végbeliek sokszor nagyszabású vállalkozásokat is hajtottak végre. Mehmed budai pasa 1592. október 12-i panaszos levelében így ír erről: „… ez három végbeli kapitányok, úgymint veszprémi, palotai és tatai, az frigy mii legyen, nem tudják. Akasztófáról, karótól menekedett latrok Veszprémbe, Palotára és Tatára mennek, az váraikban helyt találván és hozzájuk való képöst latrokat melléjük gyűjtvén erdőről erdőre, nádról nádra, lopó módra az konstantinápolyi utakra jővén, az úton járó törököket, éjjel reájok ütvén, néha visznek, néha fekete orcával szaladnak.”
A sok harc, vitézkedés sokszor követelt áldozatot is. Ali pasa levelében, melyet 1581. október 26-án írt Ernő főhercegnek, olvassuk, hogy a tatai vicekapitány elesett egy portyázás során. Halála – ahogy Ali írja – „… nem ok nélkül lett, mert Tabajdon egy török vitéznek fejét vette, egyet meg elevenen elvitt, másnap kijővén (török) vitézekre találván, lett halála.”
Horváth Miklósról, Rosenberg bátor helyetteséről van itt szó, aki helyét mindig vitézül megállotta és a törökkel vívott harcban halt hősi halált.
HARTDÉGEN ÁKOS
FORRÁS:
Szabó László szds. – A Tatai vár a XVI. században -Hadtörténeti Közlemények
Tóth Sándor László -Hódoltsági török várak őrsége egy 1576-1590. évi német összeírásban – Aetas 2008