A gesztesi vár kutatásának történetében érthető módon elsősorban az épület keletkezése, építési periódusai, királyi használata, késő középkori átépítései és végvári szerepe álltak az érdeklődés középpontjában. Kevesebb figyelmet kapott egy ennél prózaibb, a vár mindennapi működése szempontjából azonban alapvető kérdés: miként biztosították a várhegyen élők vízellátását?

A kérdés jelentőségét különösen jól érzékeltetik a XX. századi adatok. A Gesztesi vár ekkor már természetesen nem katonai erősségként működött. Előbb menedékházat alakítottak ki romjai között, majd az 1960-as évek helyreállítása után turistaszálló és vendéglátóhely létesítését tervezték benne. A vár használói azonban ugyanazzal a természeti adottsággal szembesültek, amellyel évszázadokkal korábban a középkori vár lakói, miszerint a magaslaton nem állt rendelkezésre könnyen hozzáférhető, megfelelő mennyiségű víz. A 2026. évi régészeti feltárás eredményei ezt a régi problémát most egészen új megvilágításba helyezik. A várudvar alatt ugyanis egy összetettebb csapadékvízgyűjtő és -szűrő rendszer maradványai kerültek elő. Mindez felveti annak lehetőségét, hogy amit a XX. században kutakkal, tartállyal, vízszállítással, majd végül hosszú nyomóvezetékkel és szivattyúkkal sikerült csak megoldani, arra a középkori vár építői már több száz évvel korábban kialakították a maguk, a hely adottságaihoz igazodó műszaki válaszát.

A XX. századi történet első fontos adata az 1930-as évekből származik. A Magyar Munkások Turista Egyesülete a vár romjai között kialakított menedékház használhatóságának javításakor már igen korán szükségesnek látta egy külön víztároló létesítését. Az Ankner Béla tevékenységét feldolgozó kötetben megtalálható tudósítás szerint:

„Régi hiányt pótoltak, amikor a gesztesi várban megépítették a kb. 12.000 literes vízgyűjtő medencét. Eternit palával fedték be a menedékház tetőzetét és elkészítették a vízgyűjtő medencéhez vezető tetőcsatornázást.”

Vagyis a XX. századi megoldás egyik első eleme kifejezetten csapadékvíz-felfogásra épült: a tetőfelületről levezetett vizet mintegy 12 köbméteres tározóban gyűjtötték össze. Ezt a tározót a menedékház és a később épített Szent István-torony között alakították ki. A vízgyűjtő azonban nem jelentette az ivóvízellátás megoldását. 1941-ben a Magyar Turista Élet már igen határozottan fogalmazott a menedékház helyzetéről:

„egyetlen komoly hiánya az ivóvízzel való ellátása.”

A probléma súlyát mutatja, hogy az egyesület nem elégedett meg alkalmi próbálkozásokkal. Kőzetvizsgálatokat végeztek, több helyen kutattak víz után, vízkutató vesszővel is kísérleteztek, végül pedig az Országos Közegészségügyi Intézet szakembereit is bevonták a megfelelő kút helyének kijelölésébe. Ugyanebben az évben egy másik beszámoló pontosan rögzítette az addigi gyakorlatot:

„Ezideig a háztetőkről levezetett és ciszternában gyűjtött esővíz állott a menedékház látogatók rendelkezésére. Ivóvizet, nagy távolságból kelletett a várba felszállítani. Október 2.-án gróf Esterházy Móric területbirtokos engedélye alapján Kereszti Alfréd az Országos Közegészségügyi Intézet mérnökének helykijelölése után, megkezdték a kút ásását. Amennyiben sikerül rövidesen vizet találni, úgy az egyesület vezetőségének tervei szerint szivattyú segítségével nyomatják fel az ivóvizet a várba és ezzel megoldást nyerne a menedékház ivóvíz ellátása. A kútfőnél magyaros kivitelű vaditató megvalósítását tervezik, amelynek révén a vízszegény Vértes sokat szenvedő vadjai is ivóvízhez jutnának.”

A várban tehát volt víz, de annak mennyisége és minősége nem volt azonos kérdés. A csapadékvíz a napi használat egy részét fedezhette, az ivóvizet azonban továbbra is kívülről kellett biztosítani. A tervezett megoldás már ekkor az volt, hogy a hegy alatt létesített kútból szivattyúval nyomják fel a vizet. A kútkeresés története egyben jól érzékelteti a várhegy adottságait is. 1942 novemberére már a második próbálkozás vallott kudarcot:

„A Magyar Munkások Turista Egyesülete gesztesvári menedékházának vízellátása komoly gondot jelent az egyesület vezetőségének. Már a második kútakna mélyítését kellett félbeszakítani a eredménytelen víz után való kutatás miatt. A kútmesterek munkáját, — akik a kemény kőzetben való mélyítés elől, egyszerűen faképnél hagyták az egyesületet — egy hozzáértő robbantómester segítségével az egyesület tagjai folytatják.”

A kemény kőzet miatt a kútmesterek is feladták a munkát; a turisták végül robbantómester segítségével folytatták a mélyítést. 1943 januárjára végül sikerült vizet találni. Az eredmény azonban, ahogy maga a korabeli beszámoló fogalmazott, csak részleges volt. A kút viszont elég messzire helyezkedett el a vártól. (Ez a kút még sokáig látható volt a Vár utca melletti erdőben.) Az ivóvízért így már nem kellett egészen a faluig menni, de továbbra is megoldatlan maradt annak nagyobb mennyiségben történő feljuttatása:

„Ismeretes, hogy a várgesztesi romok részleges restaurálásával létrejött kedvelt gesztesvári MMTE menedékház vízellátása milyen nagy gondot okozott. A vízszegény Vértesben elég nagy fába vágták a fejszéjüket az MMTE turistái, amikor Komárom vármegye támogatásával kútásásba kezdtek. Két próbálkozás meghiúsult, míg végre többheti munka után a Kleiner Imre ellenőrzésével folytatott kútásás meghozta a várt eredményt, igaz, hogy csak részben. A 14 méter mélységben vizet adó új kút ugyanis mintegy 80 méterrel a várkapu alatt van, körülbelül 220 méter távolságra a
vár tövében. Ez máris nagy előny azzal összehasonlítva, hogy ivóvizet eddig csak a faluból lehetett hozni, de még mindig megoldandó kérdés, hogyan juttassák fel nagyobb mennyiségben a kútvizet, évek óta ugyanis a legtöbb célra csak ciszternavíz áll rendelkezésre a várhegyen.”

A vízprobléma nem csupán a várra korlátozódott. 1955-ben Várgesztes község vízellátása kapcsán a sajtó egyenesen úgy fogalmazott, hogy a helyiek „örökös vízproblémával küzdenek”. A községben kevés volt a megfelelő kút, ezért egyszerre több új víznyerő hely kialakítását tervezték. Ez az adat természetesen nem vonatkoztatható közvetlenül a középkori várra, jól mutatja azonban, hogy a megfelelő víz biztosítása a térségben még a modern korban sem volt magától értetődő.

A vízellátás történetének talán legbeszédesebb epizódja az 1960-as évek eleji helyreállításhoz kapcsolódik. A Gesztesi vár helyreállítására a korabeli adat szerint mintegy négymillió forintot fordítottak. A munkálatok 1964 tavaszára olyan állapotba jutottak, hogy a vár falai között kialakított turistaszálló megnyitását május 1-jére tervezték. Az épület elkészült, a használatbavétel azonban elmaradt. A Komárom Megyei Dolgozók Lapja 1964. április 25-i hírének már a címe is lényegre törő volt: „A vízvezeték hiánya miatt elhalasztották a gesztesi vár megnyitását.” A tudósítás szerint:

„Az ez év május 1-re tervezett megnyitást azonban víz hiánya miatt el kell halasztani. Eddig is hordták ide a vizet kocsival azonban az éttermet és a konyhát üzemeltetni így nem lehet.”

Ennél szemléletesebb adat aligha szükséges a probléma nagyságának érzékeltetésére. A XX. század közepének technikai lehetőségeivel egy középkori vár részleges helyreállítása megoldható volt, a falak között szálláshelyet, konyhát és éttermet lehetett kialakítani – a vár azonban addig nem válhatott valóban használható épületté, amíg nem volt benne megfelelő víz.

A végleges megoldás kiépítése több mint egy évet vett igénybe. 1965. október 29-én már arról számolhatott be a megyei lap, hogy elkészült a turistaszálló vízvezetéke. Ehhez azonban figyelemre méltó műszaki rendszerre volt szükség:

„A község legmélyebb pontján kiképzett bővizű kútból, mintegy 1600 méter hosszúságú csővezetéken öt nagyteljesítményű szivattyúval juttatják a vizet fel a várba.”

Ezt a kutat a mostani községháza és a templom között alakították ki. A szivattyúk egy kisebb épületben kaptak helyet, amit a 2000-es évek elején bontottak el. Csak a vezeték elkészülte után kerülhetett sor a szennyvízelvezetés befejezésére és a kilencven személy befogadására tervezett turistaszálló megnyitására.

A két időpont, 1964 és 1965 közötti eltérés mögött minden bizonnyal nem régészeti vagy műemlékvédelmi kérdés állt. A magyarázat jóval prózaibb lehetett, és lényegében ugyanahhoz a problémához kapcsolódott, amellyel a vár középkori használóinak is számolniuk kellett. A hegytetőn fekvő erősség megfelelő mennyiségű vízzel való ellátása minden korszakban alapvető nehézséget jelenthetett.

A várudvarban 2026-ban megindított tervásatás egyik kiindulópontját a 2024. évi geofizikai vizsgálat során észlelt eltérések jelentették. Emellett indokoltnak látszott az 1962-ben, a lépcső alatt azonosított, a korábbi szakirodalomban „várkútként” említett objektum ismételt vizsgálata is. Ennek értelmezése már a feltárás előtt kérdésessé vált, mivel kialakítása alapján víznyerésre kevéssé alkalmas, inkább valamiféle tároló- vagy hulladékgödörként értelmezhető jelenségnek tűnt. A májusi és júliusi kutatásokat az MNMKK Magyar Nemzeti Múzeum Nemzeti Régészeti Intézete, a Kuny Domokos Múzeum és a Várgesztesi Turista és Várbarát Egyesület együttműködésében, Jámbor Keve vezetésével végezték.

A feltárás során előkerült jelenségek alapján hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az udvar vízellátásának kérdése egyetlen objektum vizsgálatával nem értelmezhető. A modern feltöltési rétegek alatt halszálkamintában rakott téglaburkolat, két téglafalazatú, faragott kőkávákkal kialakított ciszterna, továbbá két, ezekhez kapcsolódó vízelnyelő kürtő került elő. Ugyanebben a rétegsorban vízzáró vörös agyagot és fölötte jelentős vastagságú homokfeltöltést figyeltek meg.

Az egyes elemek kapcsolata jelenleg még nem tisztázott minden részletében, elhelyezkedésük és szerkezetük azonban felveti egy összetettebb vízgazdálkodási rendszer lehetőségét. Az udvarra, illetve feltehetően az épületek tetőfelületeire hulló csapadék összegyűjtése és a falazott tárolókba való elvezetése jól megfelelne azoknak a megoldásoknak, amelyek más középkori várak esetében is ismertek. Ebben az összefüggésben a vastag homokréteg szűrőközegként, a vörös agyag pedig vízzáró rétegként kaphatott szerepet.

Figyelemre méltó körülmény, hogy a várudvar középső részén 230 centiméteres mélységben sem sikerült elérni a természetes sziklafelszínt. Ez az udvar jelentős feltöltöttségére utal. A feltöltés összetétele alapján nem zárható ki, hogy annak egy része a vízgazdálkodással állt kapcsolatban. Ennek pontos értelmezéséhez azonban további rétegtani megfigyelésekre és az udvar nagyobb felületű kutatására lesz szükség.

Az egyik vízelnyelő kürtő felső, újkori betöltése alatt nagyobb mennyiségű 15. századi kerámia került elő. Ez a rendszer egyes használati periódusainak késő középkori keltezését valószínűsítheti, az építés idejének meghatározását azonban a jelenlegi adatok még nem teszik lehetővé. A ciszternák belsejét statikai okokból eddig nem bontották ki, így mélységük, belső kialakításuk és befogadóképességük egyelőre ismeretlen.

A magaslatokra épült várak vízellátása a középkori várépítés egyik alapvető műszaki kérdése volt. Fülöp András és Koppány András kutatásai is rámutattak arra, hogy a forrásokban kútként említett objektumok egy része valójában ciszternaként értelmezhető. A magas fekvésű erősségek esetében a talajvizet elérő kutak kialakítása sok helyütt rendkívüli technikai nehézségekbe ütközött, ezért a csapadékvíz összegyűjtése és tárolása kézenfekvőbb megoldást kínált.

A magyarországi párhuzamok között több olyan rendszer ismert, amely a gesztesi jelenségek értelmezéséhez is szempontokat adhat. Csókakőn kettős falú, a falak között agyaggal szigetelt ciszternát tártak fel. Cseszneken a tetőről levezetett víz tisztítását szűrőszerkezet szolgálta. Hollókőn a csapadék előbb egy magasabban fekvő aknába került, majd csatornán keresztül jutott tovább a ciszternába. Ezek az analógiák elsősorban azt mutatják, hogy a csapadékvíz gyűjtése, szűrése és tárolása a középkori várakban többféle műszaki megoldással is megvalósulhatott.

A gesztesi feltárás jelentőségét az adja, hogy az udvarban több, egymással összefüggésbe hozható elem került elő. A vízzáró réteg, a homokfeltöltés, a vízelnyelő kürtők és a falazott ciszternák együtt egy tudatosan kialakított rendszer lehetőségét vetik fel. Ennek szerkezete és működése azonban csak a további kutatások során lesz pontosabban megítélhető.

Érdekes párhuzamot kínál a 20. századi menedékház vízellátása. Ekkor ismét a tetőfelületekről összegyűjtött csapadékot vezették ciszternába. A középkori és újkori megoldások közötti közvetlen folytonosság aligha feltételezhető, maga a probléma azonban változatlan maradt. A várhegyen a rendelkezésre álló csapadék összegyűjtése és tárolása minden korszakban kézenfekvő megoldást jelenthetett.

A további feltárásoknak elsősorban az egyes objektumok kapcsolatát, keltezését és működését kell tisztázniuk. Különösen fontos kérdés, hogy a rendszer milyen felületekről gyűjtötte a vizet, miként kapcsolódtak egymáshoz a ciszternák és a vízelnyelő kürtők, valamint mekkora vízmennyiség tárolására lehetett alkalmas. A 2026. évi kutatás alapján mindenesetre már komolyan számolni kell azzal, hogy a várudvar alatt egy összetett, késő középkori eredetű vízgazdálkodási rendszer maradványai húzódnak.

HARTDÉGEN ÁKOS

Források és irodalom

1. Hartdégen Ákos szerk.: Menedékház a Vértesben. Az Ankner-sztori Erdészek a Vértes Értékeiért Egyesület, 2024, különösen 243–245., 412–413. és 428–430. oldal.
2. Turistaság és Alpinizmus, 1933, 23. évf., 7–8. szám, 190. oldal – a gesztesvári menedékház mellett épített esővízgyűjtő ciszternáról.
3. Magyar Turista Élet, 1941. március 30., 9. évf., 6. szám, 3. oldal; 1941. október 15., 9. évf., 17. szám, 2. oldal – a menedékház ivóvízellátásáról, az esővíz gyűjtéséről és a tervezett kútról.
4. Magyar Turista Élet, 1942. november 30., 10. évf., 20. szám, 6. oldal; Új Magyarság, 1943. január 23., 10. évf., 18. szám, 9. oldal – a sikertelen kútásásokról és az 1943-ban elkészült kútról.
5. Hartdégen Ákos: Várgesztesi Sajtótükör 1917–1989, 2025. Benne: Komárom Megyei Dolgozók Lapja, 1955. december 10., „Ami nincs a tervben”; 1964. április 25., „A vízvezeték hiánya miatt elhalasztották a gesztesi vár megnyitását”; 1965. október 29., „Van már víz a várgesztesi turistaszállóban”.
6. Várgesztes Község Önkormányzata: „Bagoly fiókákat is simogathattak a gyerekek”, 2026. szeptember 15. – Jámbor Keve beszámolója alapján a 2026. évi várudvari feltárás eredményeinek összefoglalása. Várgesztes Község Honlapja
7. Majer Tamás: „Régészkedj a Gesztesi várban!”, Vasárnap.hu, 2026. április 15. – a 2026. évi közösségi régészeti kutatás szervezéséről és céljáról. Vasárnap.hu
8. Fülöp András – Koppány András: „Építési technológia és természetes sziklafelszín a magyarországi várakban”, Castrum 5. (2007), különösen 8–9. oldal – középkori kutak, ciszternák, vízszigetelés és szűrőszerkezetek magyarországi párhuzamai.