A Vértes különböző korokban készült térképei fölé hajolva sorban tűnnek fel szemünk előtt a hegység különleges földrajzi nevei, melyek többségét mai szóhasználatunkban is megőriztük. A kevésbé ismertek közül a szelíd hangzású Holdvilág-árok, a büszke Gráciák bérce, a sötéten titokzatos Vadorzó mellett olyan megnevezéseket is találunk, melyek valószínűsíthetően a hegységben egykoron élő nagyragadozóhoz, a szürke farkashoz kötődnek. Ezek közé sorolhatók például a hegység északi előterében fekvő Farkas-tavak, vagy a pusztavámi Farkaskert is. A XVIII. és a XIX. századból származó móri, oroszlányi és várgesztesi történetek jól szemléltetik, hogy a helyi lakosságnak a mindennapokban számolnia kellett a ragadozók jelenlétével, amelyek a háziállatokra is veszélyt jelentettek. Bél Mátyás az 1749 előtt készült Komárom vármegye leírása című művében így írt a fajról: „Farkasok viszont és rókák nagy számban vannak mindenfelé, emiatt sohasem lehetnek biztonságban a legelésző nyájak, még sövénnyel bekerítve sem, hogy meg nem támadják-e és szét nem tépik őket. Láttunk olyat hogy a gazda szeme láttára a város határán (Tata) belül elraboltak malacokat és még az összefutott sokaság lármája sem riasztotta el a fenevadat.”
A farkasok szerepe jelentős volt természetesen a vadállomány szabályozásában is, a prédaállatok közé elsősorban a gímszarvas, az őz, a vaddisznó tartozott, de főként a csákvári és síkvölgyi vadaskertekről szóló leírásokban feltűnik a dám is. Az 1700-as évek második felétől az uradalmi gazdálkodás során egyre nagyobb figyelmet kapott a vadállomány védelme és a vadgazdálkodás, elsősorban a szarvas- és őzállomány fejlesztése, vadaskertek létesítése, valamint a fácántenyésztés. Ezen törekvéseket és a juhtenyésztést is akadályozta a magas ragadozólétszám, így az Esterházy- és a Merán-uradalmakban is tisztes lődíjat fizettek a jágereknek az elejtett farkasok és más szárnyas és szőrmés ragadozófajok elejtéséért. 1766-1830 közötti időszakban a rendelkezésre álló számadások és feljegyzések alapján mintegy háromszáz farkas került terítékre a térségben. „Az Esterházy-uradalom lőjegyzékének tanúsága szerint az utolsó farkast 1857-ben ejtették el a Vértesben. A Merán-uradalomban az utolsó farkast – mely a kastély folyosóján állt kitömve – Merán Ferenc visszaemlékezései szerint az 1800-as évek második felében lőtték a Vértesben.” (Béni Kornél – Viszló Levente: Egy cseppnyi Magyarország, A Vértes hegység és környéke, Pro Vértes Természetvédelmi Közalapítvány, Budapest, 1996)
„Egy hideg téli napon fuvarosok szekérkaravánja haladt Székesfehérvár felé. Már az igari erdő táján jártak, amikor észrevették, hogy egy jókora farkascsorda lohol utánuk. Tapasztalatból tudták, hogy ilyenkor vágtával sem lehet elmenekülni előlük, nemhogy megrakott szekérrel. Ezért az ilyenkor lehetséges egyetlen megoldást választották: feláldozni a legértéktelenebb lovat, s míg a farkasok ezt kergetik, a karaván egérutat nyerhet. Egyik fuvaros hajlandó is volt nagyon rúgós lovát feláldozni e célra. Ki is fogta a szekérből, majd a farkasfalka felé fordítva néhány ostorcsapással útnak indította. Így sikerült is Fehérvárra baj nélkül eljutni. Lerakodás után azonnal hazaindultak, ám így is teljesen sötét lett, mire Mórra értek. Az egyik lovát feláldozó fuvarost meglepetés várta: lova farkasmarásoktól borítva, véresen ugyan, de ott állt a kapu előtt bebocsátásra várva. Rúgós természete most ez egyszer életmentőnek bizonyult.” (Béni Kornél – Viszló Levente: Egy cseppnyi Magyarország, A Vértes hegység és környéke, Pro Vértes Természetvédelmi Közalapítvány, Budapest, 1996)
A farkasnál jóval kisebb, a rókánál viszont nagyobb testméretű aranysakál (más megnevezéssel nádi farkas vagy toportyán) említése a régebbi vértesi forrásokban ritka. Annyi bizonyos, hogy a 10-15 kg testtömegű faj a XX. század közepére nemcsak a térségből, de az egész országból eltűnt. Magyarországi visszatelepülése csaknem ötven évvel később dél-nyugati irányból kezdődött meg, mely folyamat a 2000-es évektől kezdődően robbanásszerűvé vált. A változatosabb (azok közül is nevéhez hűen a vizes) élőhelyeket előnybe részesítő, a sűrűbben lakott vidékek emberi jelenlétéhez jól alkalmazkodó faj a Vértes környékére is visszatelepült. Jelenleg is növekvő állománnyal rendelkezik, amelyet alátámaszt, hogy a hegység erdőségeinek szegélyét magába foglaló vagy azzal közvetlenül határos vadászterületek éves aranysakál terítéke az érintett vadászati hatóságok által rendelkezésre bocsátott adatok alapján növekedő tendenciát mutat. Bár létezik ezzel ellentmondó megfigyelés (pl.: Gánt – Tölcsér, 2004), a Vértes zárt erdőtömbjének belsejében nem szívesen telepszik meg a sakál, ugyanakkor főként a kérődzők tavaszi ellési időszakában ott is előszeretettel portyázik.
„Ez egy szép sziklavonulat, amelynek Somló (szerk.: Vértessomló) felé néző végében fákkal annyira eltakart érdekes barlangja van, hogy nehéz megtalálni. Nyáron is jó hűs. […] Ennek a jégveremnek tényleg Eisgruam a neve. Az Eisgruam tájával függ össze az utolsó két vértesi farkaskölyök históriája. Így mondta ezt Palanek János, aki nagyatyjától hallotta, aki szenvedő alanya volt a történetnek. Egyik búzaszentelés alkalmával, tehát Szent Márk evangelista napján ápr. 25-én, a mezőbe pislantó férfiak észrevették, hogy farkas jár-kel a domb alján. Nosza neki! A körmenet után felkutatták a tájat és az egyik barlangszerűségben, biztos, hogy éppen az említett Eisgruamban két farkaskölyköt vettek észre. Egyik vadász lesben állt. Egyszer csak látja jönni a farkasanyát, szájában kis báránnyal. Ilyet akkoriban sokat találhatott az uradalmi legelőkön vagy aklak mellett. A vadász leterítette a farkast és aztán mások segítségével kiszedte az odúból a két kis farkast. Ezeket elvitték Tatára. Ott ketrecben mutogatták még sokáig a két utolsó farkaskölyköt.” (Weisz János: Adatok Várgesztes vértesi kisközség plébániájának és templomának történetéből, magánkiadás: szerkesztette Hartdégen Ákos 1969-2021)
Az évszakokhoz és az élőhelyhez igazodva a rendelkezésre álló erőforrások kiaknázására mindig készen álló, szervezett falkákban vadászó aranysakál táplálkozását tekintve generalista, vagyis sokféle környezetben, sokféle táplálékon képes megélni: a kis- és közepes méretű emlősök, kétéltűek, rovarok, halak mellett elfogyasztja a dögöt, a vadászatok során hátrahagyott zsigereket, a különböző növényi eredetű táplálékot, sőt az élelmiszerhulladékot is. A nagyvadfajok közül azok szaporulatát (őzgidák, dámborjak, muflonbárányok, vadmalacok) zsákmányolja.
„A Missriasch mellé csatlakozik nyugat felől a Lahmriegl (Lehmriegel), agyagosdomb. Ez sem kicsi. Mellette megy el a Lahmweich. Ezen történt a múlt század (szerk.: XIX. század) első felében bizonnyal vagy dereka felé, hogy kemény hideg napon Palanek Mihály hajtott szánon haza Oroszlányból. Ezen a tájon lova izgatottan vágtatni kezdett. Megérezte a farkas szagát. Vad száguldásban iramodott a falu felé. Lefelé vágtatva az ijedt állat egyszer csak lerogyott. Abban a pillanatban már a szánon volt a farkas. Palanek lecsúszott a másik oldalon és futott be a faluba segítségért. Jöttek is fejszével, kapával, kaszával felfegyverkezve az emberek. Mire odaértek a lónak már vége volt. A farkas szétszedte egyik combját és odébb állt. Különben ez a Palanek Mihály hírhedt orvvadász is volt. Ezért az Esterházyak kitiltották a faluból.” (Weisz János: Adatok Várgesztes vértesi kisközség plébániájának és templomának történetéből, magánkiadás: szerkesztette Hartdégen Ákos 1969-2021)
A farkashoz egyébként hasonló szociális szerveződésű, a Vértes térségébe az elmúlt mintegy két évtizedben visszatelepülő toportyán elsősorban testméretei, életmódja és területhasználata miatt nem képes a farkas szerepét betölteni az ökoszisztémában, melyet ugyanolyan bizonyossággal állíthatunk, mint azt, hogy a forgalmas közutakkal, szerteágazó turistaút hálózattal átszőtt, sűrűn lakott, relatíve kis területű (mintegy 400 km2 kiterjedésű) Vértes már nem számítana kedvező élőhelynek a több mint 150 éve kipusztult szürke farkas számára.
KIS BALÁZS
(A Szerző a Vérteserdő Zrt. vadgazdálkodási osztályvezetője)