1907 nyarán öt fiatal indult el Tatáról, hogy gyalog járja be a Vértest. A társaság egyik tagja a húszéves Dornyay Béla volt, aki egy évvel később a Tata-Tóvárosi Híradóban közölte útjuk történetét Kirándulás a Vértes-hegységbe címmel.
Az út Bánhidáról Majkon és Oroszlányon át vezetett Vértesszentkereszthez, Gerencsérvárhoz és Mórra, majd Csókakő, Csákberény, Gánt és Kőhányáspuszta érintésével Gesztes felé. A sűrű erdőkben többször eltévedtek, a Gesztesi várhoz közeledve pedig egy vadkannal is találkoztak. A várhoz végül 1907. július 24-én, délután fél hatkor érkeztek meg.
Dornyay leírásában már felismerhető későbbi érdeklődése. Figyelte a tájat, a földtani viszonyokat, az erdőt, a falvakat és a középkori romokat, történeti adatait pedig a korabeli szakirodalomból egészítette ki. A vértesi műemlékek ismertetéséhez maga is megnevezi egyik fontos forrását, Nácz József 1899-ben megjelent tanulmányát.
Dornyay Béla 1887-ben született Keszthelyen, gyermekéveinek egy részét Tatán töltötte, ahol a piarista gimnázium tanulója volt. Később tanárként, geológusként, helytörténészként és muzeológusként dolgozott. Tatához élete végéig szoros kapcsolat fűzte, kutatta a város és környéke múltját, gyűjtőmunkája pedig a későbbi tatai múzeumi gyűjtemény egyik alapjává vált.
Az 1908-ban megjelent írás ma elsősorban korának dokumentumaként érdekes. Történeti adatai között akadnak olyanok, amelyeket a későbbi kutatás már pontosított, a táj és az utazás leírása azonban ritka képet őrzött meg arról, hogyan látta egy fiatal turista a Vértest több mint száz évvel ezelőtt.
A „Tata-Tóvárosi Hiradó“ eredeti-tárczája
Kirándulás a Vértes-hegységbe
Írta: Dornyay Béla
A Vértes-hegység a Magyar Középhegység dunajobbparti vagy Ny-i részének egyik legszebb tagja, amely DNy-ról ÉK-felé húzódik Fejér és Komárom vármegyékben. A körülbelül 30 km hosszú és 10-15 km széles hegységet Ny-on a Bakonytól a móri völgy és az Általér völgye, K-en a Gerecsétől az Általér és a galla-szári horpadást követő államvasút budapest-ujszőnyi vonala választja el; É-on az Általér lapálya, D-en a Csákvár és Székesfejérvár között elterülő lapály különiti el két mellékcsoportjától, a laposan hullámzatos „Tatai hegysor“-tól, illetve a trachit és gránit közeteiről nevezetes „Velenczei hegycsoport“-tól. – A Vértes főgerinczének magassága sehol sem éri el az 500 m-t, tehát egészben véve alacsonyabb, mint a mellette fekvő Bakony, illetve Gerecse hegységek. – Az egész hegység legmagasabb csúcsai a Körtvélyes és a Csókahegy, amaz 481 m, emez 479 m a tenger színe felett. – Főbb csúcsai még a Csákivár (422 m.), a déli mellékágakban a Vásárhegy (398 m.) és Táborhegy (448 m.), az északi oldalágakban az Antonihegy (400 m.), Gesztesi-hegy (433 m.) és Vitányi-hegy (460 m.) A Vértes hátát tölgyesek és bükkösök fedik, míg talapzatához jó bort termő szőlők lankásai támaszkodnak. Vízrendszere nagyon tökéletlen, mert ennek kialakulását és vizgyűjtő kifejlődését megakadályozza megszabott tektonikai iránya és a hegység várát alkotó dolomit, mely éppenséggel gátolója a forrásképződésnek. Természeti szépségein kívül emelik érdekességét a szép történelmi múlttal bíró várromok, melyek emelkedéseit koszorúzzák. – Ilyenek Vitány, Gesztes, Szent-Kereszt, Csákivár, Gerencsér, Csókakő várak romjai. Tehát a hegységbe való kirándulás nemcsak a természet kedvelőjének szerez kellemes élvezetet, hanem a régmúlt események iránt érdeklődőnek is, kinek lelkében, barangolása közben, a történelmi emlékeknek egész raja riad föl.
Égve a vágytól, hogy a Vértes természeti szépségeit és történelmi nevezetességeit megismerhessük, indultunk el öten a Vértesekbe Tatáról 1907. július 23-án hajnalban. Bánhidáig, ahová 5 órakor érkeztünk meg, vasúton tettük meg az utat. A vasút mentén kibontakozó tájak lánczolata igen változatos. Balfelől a Gerecse-hegység nyugati erdőtakarta láncza húzódik; aljához szőlőkkel beültetett dombok támaszkodnak s a szőlők lombos gyümölcsöseiből szerény présházak kandikálnak felénk. Jobbról a bérczek már halmokká szelídülnek, majd termékeny rónába mennek át. Bánhidától kezdve már gyalog folytatjuk utunkat és így az egész térszín áttekintésére is kedvezőbb alkalmunk nyílik. A Gerecse és Vértes hegyeinek lánczolata által K, Dk és DNy-i irányban övezett öbölben vagyunk, amely a tatabányai híres széntelepeket rejti méhében. Az öblöt övező hegyek közül megragadja figyelmünket a bánhidai Kőhegy, melyről a Szelim lyuki barlang hatalmas portáléja meredez felénk, mellette a Turullal, a honfoglalás korabeli bánhidai csata emlékére emelt milleniumi emlékkel. A Turul alatt a Kőhegy sziklainak függőlegesen leszakadó falai ágaskodnak, odább a Mészároshegy (421 m.) a Nagy Keselyő (322 m.), a felsőgallai Kálváriahegy (322 m ) és D-re az utunk irányát jelző Nagy Somlyó-hegy (331 m.) emelkednek.
A reggel tiszta, nyugodt levegőjében csakhamar észrevesszük a tatabányai széntelepnek a déli égbolt karimáján felszálló füstpáráját. Az állomásról, a főleg tót lakosságú Bánhidára, majd erdők és mezők közt haladva, Rigómajor érintésével a Sikvölgy-pusztai Vadaskerthez jutunk. Itt egyik D-re nyíló völgyből pompás kilátás esik a kelő nap sugaraitól megaranyozott Vitány várára. Esterházy Móricz gróf vadaskertjének falától a már learatott szántóföldek között egyenesen átvágunk a Nagy-Somlyó hegy kúpjának irányában. Két kis csermelyen átkelve a Vadaskerttől számított másfél órai gyaloglás után érünk a Nagy Somlyó északi tövébe, ahol az erdőben felharsant víg kurjantgatásainkat megsokszorozó visszhangban gyönyörködhettünk. A Nagy Somlyó megkerülése után csakhamar megpillantjuk Vértessomlyó községet, melynek szántóföldjein átvágva, toronyirányban Majk pusztára tartunk. Szép erdőségen keresztülhaladva, 8 óra után érkeztünk meg az elbájolóan remek fekvésű Majk pusztára, mely a csákvári Esterházy uradalomhoz tartozik. Nád és hínár alatt szerénykedő, de hallal, szárcsákkal bővelkedő kis tó választja el a majort a kastélytól, mely dombon, DK·i oldalról emeletekre vágott kertben fekszik, hol 1734-1780-ig sárga cziprusok és lándzsás aloe bokrok között kamalduli fehér barátok remetéskedtek, mint utódjai a szintén fehérruhás premontrei szerzeteseknek, kik a török hóditás előtt szintén itt laktak. A főkapun belépőt e hely egykori magasztos rendeltetésére a következő, és a kapu hatalmas márvány ívén olvasható, disztichon figyelmezteti : Absit ab hac porta sacrae turbator eremi (1746) odit enim turbas turba sacrata deo. A főkapun belépve ez egykori remeteségnek három sorba állított 17 czelláját látjuk, melyeket az Esterházy, Cziráky, Gyulay, Baranyay, Perényi, Lengyeltóti, Hunyady, Erdődy stb. családok alapítottak. A kamalduliak ezen hajdani remetelakai mindmegannyi egyforma apró épületek, melyeknek mindegyike a remetelakot alapitó család czimerét és nevét viseli homlokzatán. Odább a romba dőlt templom állott, melynek ma már csak barokk· stílű és sűrű zöld repkénnyel befuttatott tornya áll fenn, ezután a kamalduli kolostor következik, mely manapság már a csákvári Esterházy grófok vadászkastélya. A kastély összes érdekességei közül főleg a néma barátoknak a maga eredetiségében fennálló refectoriuma kötötte le érdeklődésünket. Falait a kamalduliaktól származó és az utolsó vacsorát és szent Romuald életét ábrázoló szép festmények borítják. P. Radossányi, kamalduli remete művei. Az egykori templom és refectorium gyönyörű faragású bútorai közül ma már kevés van Majkon, a legtöbb közülük részint a komáromi görög keleti templom belsejét, részint pedig a tatai és váli templomok sekrestyéit disziti. A mai vadászkastély érdekességét emeli még a folyosókon elhelyezett nagyszerű agancsgyűjtemény. továbbá egy Majkon elejtett és kitömött hatalmas barát-keselyű (Vultur monachus) is. Majk rövid története a következő: Az Árpádok korában a prémontreieknek a Bold. Szűzről czimzett prépostsága virágzott itt, melynek pompás bazilikája átmeneti román stílben épült; déli oldalához támaszkodott a kolostor, mely a templommal együtt bezárt négyszöget képezvén, a középkorban a vértesi várakhoz sorakozott. 1388-ban itt szállt meg Zsigmond király és Mária királynő. A prépostság a török uralom idején elpusztult, majd 1734-ben a Tatából kiköltözött kamalduli néma barátok telepedtek itt le, kik a romba dőlt kolostor és templom helyébe barokk ízlésűt építettek. Midőn II. József a szerzetet eltörülte, a kolostor posztógyárul szolgált; azóta romba dőlt a templom. Esterházy Móricz gróf, az előbbi tulajdonos, az épületeket rendbe hozatta, s a kolostort vadászkastéllyá alakíttatta át.
A Majkon eltöltött kellemes perczek után felfrissült tagokkal folytattuk utunkat s a nagyobbrészt tót lakosságú Oroszlány nagy községen áthaladva, nemsokára a szántóföldek közt folydogáló Labancz patakhoz értünk, melyen túl, a Labancz-völgyi kútnál kedves szép helyen megpihentünk és tizóraival frissítettük fel magunkat. Most már ismét közel voltunk a Vértes erdőségeihez, s alig vártuk, hogy a forró nap sugarai elől, azoknak hűs árnyékába menekülhessünk. ¼ 12-kor el is értük a Felső Bodzás nevű erdőrészletet, s ettől kezdve állandóan a gyönyörű lomberdő hűs árnyékában vezetett utunk. A tikkasztó, napos mezei út után jól esett az üdítően hűs erdőben való menetelés, de a katonai térképen való tájékozódás szempontjából, ugyancsak hátrányunkra volt a sűrű erdő és a szerteágazó sok erdei út és vágás. Egy darabig még megtartottuk a helyes irányt, de nemsokára az egymást keresztül-kasul szeldelő utak tömkelegében, melyeket a katonai térkép sem tüntetett fel híven, nem tudtunk eligazodni, s csöndes kétségbeesés félével állapítottam meg magamban, hogy a katonai térkép csalt, s mi eltévedtünk a sűrű erdőségben. Erre az eshetőségre különben el voltunk készülve, jól tudván, hogy a kompasznak és a térképnek, mint a sűrű erdőben való tájékoztató eszközöknek értéke meglehetősen bizonytalan. Ugyanis érthető, hogy az erdő borította területen, a térképen feltüntetett utak sok esetben nem felelnek meg a valóságnak; mert épített utak hiányában, a vágásokat legkönnyebben megközelíthető helyeken találjuk azokat, amelyek a letarolt erdő befásításáig vannak használatban. (Dr. Liffa Aurél.) Sokáig bolyogtunk ide oda, hogy legközelebbi czélunkat, a vértes-szt-kereszti apátság romjait feltaláljuk, s amelyekről tudtuk, hogy a közelben kell valahol lenniők. Végre a sok barangolás után az erdőben szénégetőkre bukkantunk, kiktől megtudtuk, hogy valóban a romok közelében vagyunk. Egy fiú csakhamar elvezetett bennünket a sűrű erdőben düledező Vértes-Szt.- Kereszt romjaihoz, melyeket vezető nélkül tényleg bajos lett volna megtalálni. Fáradságunkat azonban bőven kárpótolta a kép meglepő nagyszerűsége, melyet a romjaiban is magasztos apátsági templom és zárda tárt elénk.
Vértes-Szt.- Kereszt (256 m). népiesen Vörös Klastrom, amely Bokod község határában fekszik, híres kolostor és bencés apátság volt. Szálas erdőben, mérsékelten emelkedő domb hátán düledezik az eltűnt monostor mellett a templom, a román építészet gyöngye, mely pusztulásában is bámulattal és fájdalommal tölti el a látogatót. E templom Rómert is bámulatba ejté, ki elragadtatásában úgy jellemezte e műemléket hogy „« vértes-szt.- Kereszti bazilika unikum, gyönyörű faragványai valóban bámulatosak”.
A 37 m. hosszú, kettős-kereszt alakú templomot két sorban elhelyezett 8 pillér 3 hajóra osztotta, melyeknek mindegyike félkörös apszissal végződött: az apszisköröndnek többszörös kidomborodásánál fogva a templom valóságos építészeti unikum volt. Sajnos, hogy ma már nagyon kevés áll ezen kiváló építészeti műből. – A kolostor már 1146-ban említtetik, Csák Ugron érsek egyik őse alapította. – 1478-ig bencések bírták, akkor az elhagyott kolostort Mátyás király a domonkosoknak adta, egy részét pedig később Bakacs Tamás nyerte el. 1543-ban a törökök elpusztították s erődnek használták. A templom 1687-ben már annyira meg volt viselve, hogy a fennmaradt részét is széthordták építkezésekhez, később pedig az Esterházy uradalom ornamentális részeit Csákvárra és Tatára vitette. A romok alapos megszemlélése után abban állapodtunk meg, hogy szerény turista ebédünket a közel fekvő Gerencsérvárnál fogjuk elkölteni. Fájó szívvel vettünk azért búcsút az apátság romjaitól, melyek reánk oly felemelő hatással voltak, s korgó gyomroktól is sietésre nógatva, szálltunk alá az apátságtól délre folydogáló Szépvíz patak völgyébe. A Szépvíz hídján átkelve, a sűrű erdőben való rövid keresgélés után akadtunk rá Gerecsérvár romjaira.
Gerencsérvár (224 m) erdős síkon fekszik s homlokával K-nek néz a közvetlen alatta csörgedező Szépvíz patakra. Inkább torony, mint vár volt, melynek árkát a torony előtti tómeder árjának dagasztása által, vízzel tölthették meg. Gerencsér tehát nemcsak vadász-, hanem halásztanyául is kínálkozott királyainknak, kik szerettek itt tartózkodni. A romot már majdnem teljesen elhordták. Gerencsér a Vértes legrégibb vára, melyet Csák Ugron esztergomi érsek alapított. Nagy Lajos 1366. dec. 6-án itt fogadta a velencei követséget, mellyel a török ellen indítandó hadjáratról tárgyalt. 1410-ben Zsigmond király Hohenzollern Frigyesnek zálogosította el. 1754-ben jutott az Esterházyak birtokába.
A nem sokat nyújtó romok megtekintésével hamarosan végeztünk, s ezután kínzó éhségünk csillapitásáról kellett gondoskodnunk. Gyönyörű helyen telepedtünk meg: egy, a déli nap tüzében s az erdő foglalatjában drágakő gyanánt csillogó, smaragdzöld rét szélén. A déli nap perzselő sugaraitól megvédtek bennünket a terebélyes, mély árnyékot vető fák koronái, melyeknek lombsátorán csak itt-ott szökött be a napsugár, s az így előidézett csodás fényhatások emelték tanyánk egész képének szépségét. A kellemes hangulatot csak növelte még a lombok közül kis paradicsomunkra mosolygó kék ég, az erdőben szálldosó sárga rigók fuvolázó füttye, a körülöttünk röpködő bogár-had lágy zümmögése s a virágillatot lehelő rét tarka színpompája. Gerencséri tanyánkat egy meglehetősen sikerült fényképpel meg is örökítettük, amely kedves emlékünk e barátságos szép helyről.
Délután 2 óra tájban a felüdítő pihenés után ismét útnak indultunk, hogy mai napi végczélunkat, a boráról híres Mór községet, még idejében elérhessük. Gyönyörű, bükkös erdőben haladtunk tovább, melynek minden fája sudár, mint az oszlop, s ezen sima és fényes kérgű bükkfák között hosszú nyílásokon át nézhettünk be az erdő titokzatos mélyébe. Sajátságos félhomály honol a lombozat alkotta bolthajtások alatt, mely félhomályok a fák árnyékának és a lombozaton átszűrődő zöldes fénynek enyhe vegyülékéből áll. Majd a Szépvíz pataknak lombos ligetektől beszegett partja mellett haladva, csakhamar megérkeztünk a Szépvíz pataknak Komárom és Fejér vármegyék között elterülő kis szigetéhez, ahol gyönyörködhettünk a kristálytiszta vízben hemzsegő gazdag állatvilágban és a buján tenyésző vízinövények változatos képeiben. Ide már csak pár lépésnyire volt Nánapuszta, ahol ismét kiértünk a szabad kilátást nyújtó mezőkre. Nánapusztáról az Öregmalom érintésével, a Sikáros hatalmas rétjén át vezetett utunk a Márkus hegy alatt, Árkipusztára, innét pedig Vajalpuszta érintésével Mórra, ahová ¾ 6-kor, kissé elfáradva bár, de derült hangulatban érkeztünk meg. Elsőben is szállás után néztünk, s a község középpontján találtunk is egyet, mely olcsóságával és figyelmes kiszolgálásával még a legkényesebb igényeket is kielégíthette volna. Annál is inkább megvoltunk elégedve szállásunkkal, mert – a móri vendéglőkre éppen nem hízelgő hírek után – a legrosszabbra is el voltunk készülve, mígnem a tények, legnagyobb örömünkre, bebizonyítottak a pletyka alaptalanságát.
Lerázva magunkról az út porát, az érdekes városka megtekintésére indultunk. Mór jelentékeny nagyközség a Sárvíz völgyében (208 m), mely a Bakonyt a Vértestől elválasztja. A nagy kiterjedésű községnek közel 10,000 lakosa van, kik között a németek vannak túlsúlyban. Középpontja a városias jellegű piac; ezen van a kapucinusok zárdája s temploma. – Ebben van eltemetve gróf Lamberg Ferencz Fülöp tábornok és királyi biztos, kit a felbőszült utczai tömeg 1848. szept. 28 án pesti lanczhídon megölt. – A piac alsó részén áll a báró Luzinszky család „lánczos kastélya“, továbbá a most iskolául szolgáló régi vármegyeháza s a gróf Lamberg család kastélya. Nevezetes a város az 1848-ban itt lefolyt ütközetről, és hogy itt született Wekerle Sándor miniszterelnök. A város megtekintése után csakhamar lenyugodtunk, hogy erőt gyűjtsünk a további nagy menetelésekhez.
Másnap reggel, vagyis július 24 én, korán talpon voltunk s 6 órakor már elindultunk a móri szőlők között Csókakő várának irányában. Jó darabon szőlőhegyek közt haladtunk, s minél magasabbra kapaszkodtunk fel a menedékes úton, annál nagyszerűbben bontakozott ki előttünk a Sárvíz – vagy Tárnok völgyének szívet-lelket megvesztegető tájképe. Jobbról terül el a széles kilátást nyújtó Tárnok völgye, balról pedig a Vérteseknek nyugati határául szolgáló meredek hegyfalai könyökölnek ki a völgyre. Hatalmas ív alakú kiugrásaikkal teljesen elzárják a távolira való látást, de egy-egy merész kanyarulaton túl, ismét új és új perspektíva nyílik a vadregényes tájékra. Nyolcz órakor érkeztünk meg a Csókakő vár alatt elterülő szép gyümölcsösbe, honnét a várhegy tetejére kapaszkodtunk fel, minden lépésünk helyét a legnagyobb óvatossággal keresve a meredek és sziklás talajon. A megdöbbenéssel határos azon érzés, mely elfog bennünket, midőn a várhegyre való feljutáskor széttekintünk: Csókakővár „egykor a Tárnok völgy ura, ma pusztulásnak képe, ott düledezik, ami még dűlhet, meredek sziklakoczkán, melyet a Vértes hegyláncz vetett az itt bujdosó völgy torkába, amelybe, hogy bele ne szédüljön, É felől keskeny mezsgyén kapaszkodik a hegy oldalához.“ A várhegy É, K, D-felől szédületes meredek és csak Ny-felől lejtős és egyedül innét közelíthető meg.
A Csókakő várából nyíló kilátás, amely óriási területet ölel föl, meglepő szép, különösen a reggel tiszta levegőjében elömlő napfény csodálatosan derűs világítása mellett s mindjárt az első pillanatra lebilincselt bennünket szépségének, és nagyszerűségének sajátos varázsával. – Ény Dk-i irányban a Tárnok völgye térkép módjára fekszik lábaink alatt. Benne ÉNy felé elláthatunk egészen Mórig, közvetlenül alattunk fekszik Csóka helység, majd odább Bodajk, Söréd, Csurgó, Magyaralmás és ezek mögött DK-felé még messze-messze húzódik el a Tárnok völgy széles lapálya. Ny felé a kilátást a Bakonynak kékes párázatba burkolt vonulata határolja. E fenséges képpel sajátságos ellentétben áll a Csókakő K-i oldalát környező hegyek szakadozott szikláinak vad összevisszasága. Hogy ezek szépségeit is élvezhessük, kihasaltunk a tátongó mélység szédítő sziklapárkányára és így már kényelmesen áttekinthettük az alattunk elterülő változatos térszínt. Velünk szemben a Vértes hegyláncza húzódik; szakadékos dolomit szikláit őserdő borítja, míg meredek homlokzatán hatalmas dolomit-padok bukkannak elő, betekintést nyújtva a hegység réteges szerkezetébe. A hegyláncz sziklás talaját sok helyütt esővíztől származó barázdák szántogatták föl, ezek hatalmas vízmosásban egyesülnek, mely ezután a hegyek közt kígyózó völgybe torkollik.
Csókakő várát a XIII. sz,-ban a Csák nemzetség építtette. Idők folyamán több család bírta a nem nagy terjedelmű, de magas fekvése miatt nehezen hozzáférhető várat. 1543-tól kezdve többször került török kézre, A XVIII. sz. elején megszűnt várszerű jellege s lassankint pusztulásnak indult. A vár megtekintése után Csákberény felé vettük utunkat, ahová 11 óra tájban érkeztünk meg. A Vértesek D-i tövében fekvő szép magyar nagyközségen keresztül haladva csakhamar a gróf Lamberg uradalom hatalmas vadaskertjébe értünk, melynek ritkás erdeijében való jó másfél órai gyaloglás után megpihentünk és megebédeltünk. Ismét felkerekedve, 2 órakor érkeztünk a német lakosságú Gánt községbe, hol egész utunkon először is utoljára láttunk oláh czigányokat, azokat is csendőr szuronyok között, holott még odahaza azzal akartak ijesztegetni bennünket, hogy e czigányairól hírhedt vidéken, könnyen meggyűlhet a bajunk velük. Gánton egy kis frissítőre betértünk, egyéb hiányában, egy kurta korcsmába, hol ugyancsak nagyot néztek a szokatlan vendégeken. Nagy időre tudtuk elő keríteni a csak németül beszélő korcsmárosnét, kinek annyira imponált a szokatlan vendég sereg, hogy tiszteletére – ad captandam benevolentiam – összes apró gyerekeit még meg is mosdatta.
Gántról a poros erdőn, Kakas-réten Hosszú hegyen keresztül értük el Kőhányáspusztát mely a Vértes főgerinczének legmélyebb (313 m) nyergén, erdők közt fekszik. Ezután a kőhányástól ÉK-re elterülő Eperjes hegyre kapaszkodtunk föl s gyönyörű szálerdőben folytattuk utunkat legközelebbi czélunk, a gesztesi várromok felé. De a sűrű erdőben szerteágazó vágások útvesztőjében csakhamar ismét eltévedtünk. A sűrű erdőben való útkeresésnél hirtelen egy kényelmesen heverésző, hatalmas vadkanra bukkantunk, ami izgatottságunkat csak még inkább növelte. Ezen körülmény azután hamarosan eloszlatta az út megválasztásában támadt nézeteltéréseket s a lopódzó macska mozdulataival hagytuk el e helyet, hol a vadkan közvetlen közelsége kissé megfélemlített bennünket. Izgult lélekkel s a fáradságtól elbágyasztott tagokkal osontunk tova a sűrű őserdő lombozatától árnyékolt mély úton. Hosszas bolyongásunknak azonban kellemes vége szakadt. Az ismeretlen helyen egyszer csak, uramfia kivel találkozunk, mint a majki tanító úrral és kedves családjával, akiknek lekötelező szívességét éppen előző nap volt szerencsénk élvezni Majkon. Persze volt meglepetés és öröm mindkét részről és alig győztük elbeszélni előző napi élményeinket és azt, hogy miképp jutottunk ezen helyre. Csak akkor tudtuk meg, hogy közvetlenül a gesztesi várhegy tövében állunk, amit eddig a sűrű erdő miatt egyébként nem tudhattunk, és, hogy a tanitó úrék is oda igyekeznek. Vígan haladtunk tehát a várhegy alját Ny-ról szegélyző szorosból fel a csigavonalban vezető úton és ½ 6-kor érkeztünk meg Gesztes várához.
Ez komor ránczos homlokával É-ra néz és két hegyszoros közé ékelt 404 m (Thirring szerint csak 352 m) magas kúpon, erdőben lappang, honnan a völgykatlanban szerénykedő hasonnevű falucskát váraljaul annyi század óta őrzi s a Kozma és Csákvár felé haladó szorosokat védi. Gesztes vára építészeti szempontból tökéletesebb a többi Vértesi várnál és kezdettől fogva királyi vár volt. Keletkezéséről nincsenek biztos adataink, Zsigmond király és Mária királyné, Albert herceg, Ulászló király is tartózkodtak itt utóbbi vadászattal és madarászattal töltve idejét. A vár többször került a törökök hatalmába, 1605-ben pedig őrsége Bocskayhoz pártolt. Komárom vármegye a megrongált falait helyreállíttatta, de a később elhagyatott vár a kincsásók turkálásai s az idők viszontagsága folytán, csak hamar romokba dőlt. – Ma a csákvári Esterházy Móricz gróf tulajdona.
A vár É-ra tekintő ablakaiból gyönyörű kilátás nyílik az alant elterülő halmos vidékre, s míg a pusztulásukban is felemelő hatású romokat, a régi fény és dicsőség mohos tanúit áhítattal szemléltük, eszünkbe jutottak Stolcz Albán következő szép szavai: „Itt ülünk várromokon és lelkünk számonkéri a letűnt századokat. – Hol vannak a csillogó vértezetű lovagok, az arany-drágaköves úrnők, akik egykoron, több száz évvel ezelőtt szintén innét tekintettek alá? Tudják e, látják e, mint vált rommá hajdani dicsőségük fészke, melynek csillogását zöld repkény takarja; zaját a fürge gyíkocskák zöreje visszhangozza? A vártorony tetőzetét fölverte a gaz, és ahonnét lengő lobogó beszélt, ott az ezüstös nyárfa cserje rezgeti levelét. A mély várárkot betemette az idő és enyészet, és a vár védelmében elhalt hősök sírja fölött földi szeder és málna füzérek fonnak koszorút. És a várkert pusztaságát, ahol szűzies arczú várkisasszonyok élvezték a tavaszi szellő üdítő fuvalmát, korcs liliomok, letelepedett kikiricsek, kankalinok tarkítják. Olyan néma, olyan csöndes minden. Ha a szél itt ott szabad útjában az ívezetes ablakok, ajtók oszlopain megtörik, mintha sóhajtana… Talán a rég elporladt várurak, úrnők, vitézek szava a feledés, a múlás birodalmából. Vagy talán fényük, dicsőségük romlását panaszolják, avagy fájdalom és gyötrődés szava, elkövetett, de le nem vezekelt, jóvá nem tett bűneikért ? . . . Aranyozza bár a nap sugaraival a romokat, üdítsen bár a tavaszi lég százados fenyőfák, nagy tegnapi demutka illatával, a várromok szemléleténél komorság ül az lélekre. Nyomasztó érzés ez, amely e komor várromokon, avagy a lábaink alatt elterülő virágpompában is csak az élet mene, Thekel Pharesét olvassa: „Igy múlik el a világ dicsősége!“
Ezen komor gondolatokkal azonban hamarosan felhagytunk, s a majki tanító úréktól való szíves búcsúzás után Gesztes helységbe érkeztünk. Itt fuvaros után néztünk, de a nagy dologidő miatt ilyent megfelelő bérért sem kaphattunk. Fáradtan vonszoltuk tovább a hosszú meneteléstől már már kimerült tagjainkat s az estéli harangszó már Vértessomlyó község közepén talált bennünket. Arra nem is gondolhattunk, hogy itt kaphassunk fuvarost, aki Tatára szállítson bennünket, azért szállás után kellett néznünk. Hosszas utánjárás után egy tanítójelölt barátunknál találtunk szíves fogadtatásra. Előzőleg még volt szerencsénk beszélgethetni a vértesi várakról, Vertessomlyó tudós plébánosával, Nácz József úrral, kinek „A Vértes vidékének történelmi műemlékei“ (Archacológiai Közlemények, XXII. kötet. 1899. Új folyam XIX. K.) czimű jeles értekezéséből közöltem én is a Vértesek felsorolt műemlékeinek történetét. A fáradalmas, de sok szépet és tanulságosat hozott nap után már ólomsúllyal nehezedett ránk az álmosság, midőn nyugovóra tértünk. Másnap (július 25) korán reggel folytattuk utunkat hazafelé. Amily mértékben távolodtunk a tulajdonképpeni Vérteshegységtől, s annak északi mellékágán a „Tatai hegycsoport“-on haladtunk tova, annál kevésbé elégítette ki még legszerényebb igényeinket is a vidék tájképi szépség dolgában. Ugyanis az úgynevezett „Tatai hegycsoport“ már nem ékeskedik erdőkkel borított, vagy várromokkal koszorúzott helyekkel, hanem szántóföldekből álló, hullámzatos térszín ez, a Vérteshegységnek halmokká szelídült utolsó redője ÉNy-felé, mely végül észrevétlenül olvad bele a Kis Magyar Alföld hatalmas síkjába. A főleg német lakosságú Környe elhagyása után különösen unalmasnak tűnt föl az út, s bár kilométerre kilométert morzsoltunk le a poros országúton, szemeink előtt folyton ugyanaz a kép, a nagyabb halmokkal és falvakkal csak itt ott behintett térszín terült el. De csakhamar feltűnt az északi szemhatáron a tatai Kálváriahegy karcsú tornyú kápolnájával és barokk-stilű nagytemplom imponáló tornyaival, és nemsokára azután, meggyorsított meneteléssel, szerencsésen hazaérkeztünk Tatára. És most milyen kellemes felidézni mindazon szépet, kellemest, amit majdnem három napig tartó vértesi kirándulásunkon láttunk, tapasztaltunk, és ezáltal újra élvezhetni azokat, még pedig sokkal tisztább alakban, menten az elkerülhetetlen kellemetlenségek utóízétől.
Forrás: Arcanum/Tata-Tóvárosi Híradó